ÁLMOMBAN
Éjjel furcsa álmot láttam,
őserdőnek mélyén jártam,
dús növényzet, fojtó pára,
elértem egy buja tájra.
Lábamnál mély medrű folyó,
vize sebes, hideg, sodró,
félelmetes volt a hangja,
messze volt a túlsó partja.
Rozoga híd állt fölötte,
lécek, kötéllel átkötve,
lábam szinte kővé meredt...
Ember ezen át nem mehet !
Hanem akkor észrevettem,
valaki áll velem szemben.
Ráismertem az arcodra,
simogató mosolyodra.
Megindult feléd a lelkem,
erősebb volt a félelmem.
Míg átmegyek, vársz-e engem?
Kockáztassam az életem ?
Te csak néztél, hívogatón,
lábam elindult a pallón.
Kapaszkodtam a kötélbe,
s mentem előre, nem félve.
Vágy hajtott, hogy elérjelek,
szorítottam a kötelet,
közben drága arcod néztem...
...s a híd közepére értem.
Mosolyodba kapaszkodtam,
egyre beljebb araszoltam.
Mikor majdnem révbe értem,
körülnéztem, újra féltem.
Arcod hiába kerestem !
Meginogtam, vízbe estem...
Megtörtént a katasztrófa,
rábíztam magam a sorsra.
Lassan elernyedt a testem,
éreztem, hogy itt a vesztem.
Hangom teérted kiáltott,
de már egy lélek sem állt ott...
Lehúzott a víz örvénye,
egyenesen le a mélybe,
kőként szállt alá a testem,
minden sötét lett felettem.
Aztán megtörtént a csoda!
Mintha két kar emelt volna,
egyre feljebb emelkedtem,
visszaszállt belém a lelkem...
A hideg víz langyosodott,
körülölelt, tovasodort,
ellazulva, megnyugodva
bíztam magam a folyóra.
Ágak között megláttalak,
éreztem, hogy szárnyakat ad
felém sugárzó mosolyod,
lelkem beléd kapaszkodott.
Tudtam már, végig követtél,
soha el sem eresztettél,
szívem lassan megnyugodott,
a zúgó víz feléd sodort.
Jött egy kanyar, rajta gázló,
te álltál ott, oly sugárzó,
oly biztató volt az arcod,
megnyerted velem a harcot.
Végre én is talpra álltam,
boldog szívvel rád találtam,
átfogott két féltő karod,
körülölelt a mosolyod.
Úgy éreztem, révbe értem,
sodró víztől már nem féltem,
velem voltál a veszélyben,
végül hozzád visszatértem !
Forrás :Internet
Írta : Kacsa Zsóka
2012.02.
Utolsó hozzászólás