Ó, mi szívesen félreállunk, 
Mi sápadt, beteg csillagok, -
De hát, - mutasd meg a napot, 
Amelynek nincsen alkonyatja,
S mely szakadatlanul ragyog, 
Mutasd meg, kérlek, a napot!

Azért, mert kell a napmeleg, 
Kalászba hívni a magot,
S szökkenteni élet-csírába: 
Le ne becsüld a csillagot, 
Mely nem fogható cél-igába, 
És magányosan - csak ragyog, 
Le ne becsüld a csillagot!

Rövidülnek a nappalok, -
És az éjszaka egyre hosszabb -
Örülj, hogy vannak csillagok, -
S a csillagot ne ostorozzad, 
Mert az éjszaka egyre hosszabb.

Nem a végső perc lesz nehéz — a léptek
az út utolsó részén. A magány
mely mentségek és jóvátehetetlen
bűnök tudata közt ingadozik.

Az az egyedüllét amelyben mintha
körülvennének a nem látható
lengő kísértetetek, pedig már messze innen
határtalan távolban forgolódnak.

Sohsem tanultam meg tőlük szeretni.
Hideg ködével fagy rám a hiány,
hiszen Istennel teli éjszakákon
csak a nyirkos föld mélyeit kutattam.

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász!

Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán?
Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd
És elcsigázott, meggyötört és fáradt
Szivünk füröszti véghetetlen Jóság,
Míg felragyog verőfény-mosolyod?
Ó szinte hallom már szavad: "Bohók,
Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már!
Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam,
Holott szivem napként sugárzó jóság,
Kész megbocsátás, tiszta irgalom?"
Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket,
Hogy tán valóság ez a gonosz álom?
Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny,
Itt harmat még csak, ott langy permeteg,
Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés,
Új vizözön már s nincs Nóé ki érne
Vigasztalásnak zöldellő fokára!

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.

Sötétben, mélyen, föld alatt
A nedvet, mely dús kincset ér,
Gyűjté bús öntudatlan csöndben
A szívós, színtelen gyökér.
De jő a nap, tavasznak napja,
Mikor gyökéri vad erő
A kemény kérget megrepeszti
S fakad a rügy, az ébredő!
Ó százszor áldott, az az első,
A hősi, csodás, zöld levél,
Mely a földnek terhét lerázva
Napfényre és életre kél.
És nő a szár, a gyors szökésű,
A hosszú, karcsú, ingatag
S buggyanva szárból szent tökélyben
Nagy, illatos virág fakad.
Övé a földnek lomha álma,
Kelyhében úszik barna csend,
S a rügynek hangos lobbanása
A bíbor leplen megjelent.

Egy sárga körfűrész néhányat perdül
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
számon s a szerszámokon.

Reggeledik odakünn és bennem 
lassan felkél a nap. 
Kirajzolódik arcod, és szerelmem 
lepkéi kirajzanak 
a fényre, hol a tollászkodó bánat, 
késő madár, az égbehamvasul, 
s megőrzi a magányt, mit magának 
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Hittük, mi valóban erősek leszünk 
őszinték, igazak, szépek 
nem őröl szét hazugság és önzés 
súlyos malomköve - a múló évek 
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát 
jónak a gonoszt, okosnak butát 
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer, 
s az igazság gyémántját adjuk tovább. 
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk 
erősebbek már az érvek 
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk 
a szép szavak semmit sem érnek 
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat 
sok aljasság ellen a végső csatát 
de karunk még erős, hitünk a régi: 
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!

Uram, a tél bevert a templomodba.

Álltam vaspántos portádon belül

s ámulva néztem botra-font kezemre

sugárban omló fényességedet.

Térdelt a nép, én álltam egyedül,

úgy hallgattam, amit beszélt papod:

„Ez világot szívedben megutáljad

és úgy menj ki belőle meztelen -”

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből

egyetlen barlangod jutott nekem,

s megreng az is, ha viharod zenéje

végigrobajlik fenn a tölgyeken.

De ha tavaszod jő, enyém az erdő,

és jó hozzám az erdő: ennem ad,

rigószavaddal kelt a kora-reggel

s odvamba surran este sűnfiad.

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál!

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Kinek Csillaga van,
legyen maga a béke,
hogy minden dolga itt
békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,
legyen felette bátor:
szeressen vakmerőn,
de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,
öltözzék friss reménybe,
hogy ISTEN LELKE is
cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,
ámuljon, mert az IGE
testté lett, s boldogan
daloljon Róla szíve!

Ideje senkinek sincs már, 
mind ámokfutó, 
kit végül is csak a sír vár: 
elolvad, tavalyi hó.

Jobb volna halkan pihenni, 
kertben, fű, lomb között, 
hervadó tűz, mely egy szemnyi 
parázsba költözött.

Csak lenni, nem mindig őrsön; 
tenni a mindennapit, 
ahogy sok csendes ősöm 
példája tanít.

De soha nem nyughatom már: 
szél támad, lángra kap 
az égre feszülő csont-vár 
s lerogy túlterhe alatt.

Kit ár sodor, fordul így vissza, 
kit szél emel, néz le így, 
ha csontig ég, lesz újra tiszta, 
akit Isten segít.

Néma telefon, néma száj.
Nem beszélünk, ha nem muszáj.
Csendfalak között tengődünk,
Szavakkal nem vesződünk.

Lépne a láb, de konok az áll,
akkor is, ha szíven talál.
Nyúlna a kéz, de rálegyint -
ne kezdjük már újra megint.

Minek a száj, ha szól a szem -
annak tükre bizton üzen.
Falakat húzunk, akár a mester,
büszke a tartás, ilyen az ember.

Jönnél-e velem minden pillanatban? 
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? 
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán 
remegőn is, de vágyva az ölelésem? 
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? 
Adnád-e nekem, mi legszentebb, 
lelkednek oltárát? Mondd hát! 
S engednéd-e, hogy a rét virágából 
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e 
velem mezőn és réten, földön s égen? 
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? 
Vagy akár mint soha még nem!? 
Engednéd-e, hogy eléd térdelve 
öleljem combod, s forró csókot 
leheljek rajta végig?

Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót. 
A leszakadó hullám-emelet 
Párkányának tört tajték-cirádái 
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend 
Milyen lenne, - ha lehetne enyém. 
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény. 
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál. 
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon. 
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Szállást adtál, egy éjszakára 
megosztva párnád. Evangélium. 

Gyönyörű vagy. Semmit se értek. 
Csak jóság van, és nincsenek nemek. 

Újra és újra sírok. Nem miattad. 
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak. 

Szállást adtál egy éjszakára; 
megszálltál mindörökre.

Hogy múltba fordul másodperc alatt
friss élményünk! Még forró, eleven –
s egy pillanat multával nem marad
belőle, csak az emlék. Nincs jelen:

illúzió csak, és igeidő.
Mért is törjük magunkat oly csekély
öröm után, mely egy percig sem él,                       
                                      
s holnapra már hidegebb, mint a kő                        

Mért is hazudik az emlékezet
sosem volt szép napokat, éveket,
üdvözítő, végtelen örömöt?

Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
ha elmondanám, mire nincs is szavam?
Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
A test reménye, a vágy köszönt.
Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
az önzés, a szégyen összegabalyodva.
A fuldokló lélek a gyászra hajolva
néma és reménytelen.

Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.

Lehet, hogy tévedek

és jót teszel velem,

hogy eltorzítod, ami még kedves,

hogy elveszed tőlem, amit még szeretek,

legyen hát történetünk idegen,

különben nem tudnék elhagyni mindent.

Ott állsz a korlátnál

és nézed a vizet,

míg én, idomtalan csomagjaimmal,

a szemedet keresve,

jövök és fordulok,

nem hagysz időt a búcsúzásra.

Látásodat nem zavarja így

nem kívánt jelenet.

Érzékenykedés nélkül

hordom föl mindenem a süllyedő hajóra,

néha már magam is elcsodálkozom,

mennyit elbír a test!

érzem Uram, az ész öregszik 
nála csak a test öregebb 
hol a lényeg mi túléli 
a reszkető félelmeket 
hol az arc ami ránctalan 
hol az érfal mi nem meszes 
hol a lélek mi túléli 
a hajnali rettenetet 
mikor gyűrötten sápadtan 
verejtékes álom után 
a tükör kegyetlen mélyéből 
visszatekintesz énreám 

sápad az arcom jól tudom 
levedlik rólam a szeretet 
üres lélekkel álmodom 
tudom lesz majd ki eltemet 

kiszikkadt erek hálózzák 
a szív régi domborzatát 
kopár hegyoldal kiégett fészek 
egy napig tán még elélek 
kegyelemből 

ami marad – 
szikár hegyoldal – a patak 
mi tisztára mossa a vermet 
hol csontjaim halkan telelnek 
egy őz jön majd szeme kristálytiszta 
előrenéz sohase vissza 
lelke őrzi a riadalmat 
mint csontjaim a nyugalmat 
s felettük hideg szelek zenélnek 
lassan ideje lesz a télnek