Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán?
Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd
És elcsigázott, meggyötört és fáradt
Szivünk füröszti véghetetlen Jóság,
Míg felragyog verőfény-mosolyod?
Ó szinte hallom már szavad: "Bohók,
Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már!
Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam,
Holott szivem napként sugárzó jóság,
Kész megbocsátás, tiszta irgalom?"
Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket,
Hogy tán valóság ez a gonosz álom?
Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny,
Itt harmat még csak, ott langy permeteg,
Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés,
Új vizözön már s nincs Nóé ki érne
Vigasztalásnak zöldellő fokára!

Mi vagy? Mit gondolsz? Mit akarsz velünk?
Bántottunk mi? Vagy hetykén, mint suhanc,
Ki vesszejével sujt egy-egy kalászt le,
Reánk se gondolsz, míg elvérezünk?
Ó jaj, talán a mi szegény világunk
Játékszerül egy gyermek-isten kapta
És vergődünk most borzasztó kezében,
Mint a bogár, amelynek szárnyát tépik,
Mint fészkéből kivett puccos veréb,
Melynek érzed kezedben szívverését...
Ó kérlek, hidd el, lelkünk van nekünk
És ez a lélek csupa fájdalom,
Ó hogyha látnád, szived tán megesne.

...Öröm? Az is van. Ó megismerém!
Kigyult hajómon színes sok tüze,
Zászlódíszt öltött rengő árbocán
S kötélzetén megülve, mint a fecske...
Parázslott messze még a kikötő,
Száz lámpásból, az éjnek száz sebéből
Csurgott a vízbe izzó tűzpatak,
Piros, arany, zöld gyöngyöző barázda...
Szállt, szállt hajóm s ujjongva s ámulón
Néztem fel én a csillagok rajára,
Bolygó tüzemmel mely versenyt futott:
Miriád szikra, mit repít a szél…

- De oly fájdalmas-csendes volt a tenger!
Oly sápadtan csillant meg tűköre!
Olyan nehéz mozgásu volt a hullám...
- S megismerém: a környék óceánján
Hajózok én! Százezrek sóhajából
Támadt a szél, mely vásznaim dagasztja...
Megismerém! S hajóm megállt, törött
Bordáin át ömlött belé a hullám,
A szél kioltott lámpát s csillagot
S könnyem szakadt a zúgó óceánba.

...S a föld kering a nap körül, szünetlen
Forgatván ősi pórázán a holdat,
S napunk forgatja más nap s végtelen
Világok lánca csak ködfolt az Űrben.
S egy porszemen itt sír a pornál semmibb:
Egy ember lelke. Kérdez s nem felelsz!

Te nem felelsz... De én valamit sejtek!
A gondolat derengő ködfoltjában
Minthogyha látnék tűnő csillagot...
- Ó hátha hold vagy csak az istenek közt
S van egy Nap-isten, lángoló, erős
S ez is csak láncszem még a Szellemeknek
Felfoghatatlan ős naprendszerében...
Ó hogyha van, ki még feletted úr,
Reszkess, ha jő az ítéletnek napja

S a Legnagyobb ül ködlő trónusán!
A szívemet elviszem én tanúnak
S ha nem tud szólni fojtó zokogástól,
Bízón, mint gyermek, lábához teszem!
S majd néz reá az élő Irgalom
S kezével sírva elfödi szemét.