Szeretettel köszöntelek a Elfelejtett dallamok-derűs-komoly pillanatok oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Elfelejtett dallamok-derűs-komoly pillanatok oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Elfelejtett dallamok-derűs-komoly pillanatok oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Elfelejtett dallamok-derűs-komoly pillanatok oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Nem a végső perc lesz nehéz — a léptek
az út utolsó részén. A magány
mely mentségek és jóvátehetetlen
bűnök tudata közt ingadozik.
Az az egyedüllét amelyben mintha
körülvennének a nem látható
lengő kísértetetek, pedig már messze innen
határtalan távolban forgolódnak.
Sohsem tanultam meg tőlük szeretni.
Hideg ködével fagy rám a hiány,
hiszen Istennel teli éjszakákon
csak a nyirkos föld mélyeit kutattam.
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász!
|
|
12 éve | Szekeres Henriett | 0 hozzászólás
Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán?
Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd
És elcsigázott, meggyötört és fáradt
Szivünk füröszti véghetetlen Jóság,
Míg felragyog verőfény-mosolyod?
Ó szinte hallom már szavad: "Bohók,
Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már!
Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam,
Holott szivem napként sugárzó jóság,
Kész megbocsátás, tiszta irgalom?"
Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket,
Hogy tán valóság ez a gonosz álom?
Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny,
Itt harmat még csak, ott langy permeteg,
Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés,
Új vizözön már s nincs Nóé ki érne
Vigasztalásnak zöldellő fokára!
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
12 éve | Szekeres Henriett | 1 hozzászólás
Van bennem egy mérleg,
ami méri a szárazföldeket és az óceánokat,
a nappalokat és az éjjeleket, a faleveleket és a felhőket
Van bennem egy mérleg
az élők és a halottak méréséhez
Van bennem egy mérleg,
ami méri a mindig
egyenlőtlen szerelmeket
Ezért dülöngélek
és nincs nyugtom
és valami inog bennem
És van bennem fájdalom
és igazságtalanság
és sértettség
Amikor megpróbálnak levenni az egyik serpenyőmről
egy csepp tengert egy göröngynyi agyagot
egy levélkét egy leheletet egy pillanatot
Dabi István fordítása
Sötétben, mélyen, föld alatt
A nedvet, mely dús kincset ér,
Gyűjté bús öntudatlan csöndben
A szívós, színtelen gyökér.
De jő a nap, tavasznak napja,
Mikor gyökéri vad erő
A kemény kérget megrepeszti
S fakad a rügy, az ébredő!
Ó százszor áldott, az az első,
A hősi, csodás, zöld levél,
Mely a földnek terhét lerázva
Napfényre és életre kél.
És nő a szár, a gyors szökésű,
A hosszú, karcsú, ingatag
S buggyanva szárból szent tökélyben
Nagy, illatos virág fakad.
Övé a földnek lomha álma,
Kelyhében úszik barna csend,
S a rügynek hangos lobbanása
A bíbor leplen megjelent.
Egy sárga körfűrész néhányat perdül
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
érzem a fűrészporszagot.
Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
nyarával, papírrepülőivel.
Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
a friss, jó levegőn.
A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
számon s a szerszámokon.
Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.
Hittük, mi valóban erősek leszünk
őszinték, igazak, szépek
nem őröl szét hazugság és önzés
súlyos malomköve - a múló évek
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát
jónak a gonoszt, okosnak butát
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer,
s az igazság gyémántját adjuk tovább.
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk
erősebbek már az érvek
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk
a szép szavak semmit sem érnek
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat
sok aljasság ellen a végső csatát
de karunk még erős, hitünk a régi:
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
12 éve | Szekeres Henriett | 1 hozzászólás
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál!
Olyan kicsi ez a világ
az egész csak kétemeletes
fenn állsz te
nehezen lélegzel
melletted áll a sötét
örökkévalóság
keservesen mászom
a lépcsőket hosszú ingben
megtörlöm szájam
meleg nedves kezemmel
elrejtem ajkam
mögöttem
lépked az öröklét
mindketten
megállunk ajtód előtt
homlokomat a némaságnak
támasztom
mint egy húrokon feszülő kiáltást
mohón veszünk lélegzetet
és számolunk: egy-kettő-három
csak kétemeletes a világ
csak két
parányi
csillag kering benne
. . . . . . . .
12 éve | Szekeres Henriett | 2 hozzászólás
A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok
s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.
Kinek Csillaga van,
legyen maga a béke,
hogy minden dolga itt
békében menjen végbe!
Kinek Csillaga van,
legyen felette bátor:
szeressen vakmerőn,
de érte mit se várjon!
Kinek Csillaga van,
öltözzék friss reménybe,
hogy ISTEN LELKE is
cselekszik benne, érte!
Kinek Csillaga van,
ámuljon, mert az IGE
testté lett, s boldogan
daloljon Róla szíve!
Ideje senkinek sincs már,
mind ámokfutó,
kit végül is csak a sír vár:
elolvad, tavalyi hó.
Jobb volna halkan pihenni,
kertben, fű, lomb között,
hervadó tűz, mely egy szemnyi
parázsba költözött.
Csak lenni, nem mindig őrsön;
tenni a mindennapit,
ahogy sok csendes ősöm
példája tanít.
De soha nem nyughatom már:
szél támad, lángra kap
az égre feszülő csont-vár
s lerogy túlterhe alatt.
Kit ár sodor, fordul így vissza,
kit szél emel, néz le így,
ha csontig ég, lesz újra tiszta,
akit Isten segít.
Zöld folt a mélyben lent, hol egy folyócska dúdol,
Bomlottan aggatva füvekre színezüst
Rongyait, és hová a nap a büszke csúcsról
Besüt, kis völgy terül, fény pezsdül mindenütt.
Fiatal katona, nyílt szájjal, hajadonfőtt,
- Tarkóját fürdetik hűs-kék növény-habok -
Elnyúltan alszik a fűben, felette felhők,
Sápadt, az ágya zöld, rá aranyfény zuhog.
Lábánál kardvirág. És mosolyogva, szépen
Álmodik, mint beteg gyermek álmodna éppen.
Természet, melegítsd, ringasd, fázik szegény!
lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
Néma telefon, néma száj.
Nem beszélünk, ha nem muszáj.
Csendfalak között tengődünk,
Szavakkal nem vesződünk.
Lépne a láb, de konok az áll,
akkor is, ha szíven talál.
Nyúlna a kéz, de rálegyint -
ne kezdjük már újra megint.
Minek a száj, ha szól a szem -
annak tükre bizton üzen.
Falakat húzunk, akár a mester,
büszke a tartás, ilyen az ember.
Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig?
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
Milyen lenne, - ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.
12 éve | Szekeres Henriett | 5 hozzászólás
Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.
Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.
Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.
Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.
Elfogtalak téged
és őriztelek mint kívántad
virrasztottam fölötted
védtelek minden cseltől
és csalódástól
évek múlva azt mondtad
hogy fogságban még az állatok sem szeretkeznek
képtelen vagyok ezt megmagyarázni még önmagamnak is
a mi együttlétünk egyszerűen egyenrangú volt
a te urad voltam éppen úgy mint
te az én úrnőm
az alattvalód voltam
miként te az enyém
szabadon bocsátlak
hadd daloljon a szíved
amikor csak kedve támad
legyél boldog szabad röptű madár
ne juss senki kelepcéjébe
a szabadságodban se bízz
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Utolsó hozzászólás