Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők -
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyülni könyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
Őrületet, mely az agyban rekedt,
Csókot, amely csattanni elfelejtett
És életet, életet, életet,
Amelyet aki élt, nem élhetett.

Van bennem egy mérleg,
ami méri a szárazföldeket és az óceánokat,
a nappalokat és az éjjeleket, a faleveleket és a felhőket

Van bennem egy mérleg
az élők és a halottak méréséhez

Van bennem egy mérleg,
ami méri a mindig
egyenlőtlen szerelmeket

Ezért dülöngélek
és nincs nyugtom
és valami inog bennem

És van bennem fájdalom
és igazságtalanság
és sértettség

Amikor megpróbálnak levenni az egyik serpenyőmről
egy csepp tengert egy göröngynyi agyagot
egy levélkét egy leheletet egy pillanatot

Dabi István fordítása

A Nap nagy költő, 
szép költeményt írt 
aranytollal
a földre.

Feltűrt ingujjas emberek, 
pirosfejkendős asszonyok, 
szoknyába fogódzó gyermekek 
egész nap
csak
olvasnak, olvasnak.

A mező fölött, a dombon
én is költeményemet mondom
és kiáltok,
hogy a falusi öregek küszöbre kijöjjenek
és hallják, amit a Nap leírt

de a szavak oly nagyok,
hogy nem férnek ki a számon,
s csak azt érzem:
kalász vagyok a sorban, 
betű,
felkiáltójel.

^{/Zádor András ford./}

Kényelmesen mint lusta macska az öledben...
Már a nap kerekedett két szemedben
míg az Éj suttog annak jöttéről.

Miután elbődülnek a tehenek... rejtett ígéretek
lángjai lobbannak álnokul.
Látom, kihúny egy csillag - mielőtt a vágyamat
kifejezhetem - és megbotlom benned:
Szád két sarka elevenen elhúzódik és ferdén ott marad lábam fölött.

Tekinteted lelkem szálait rángatja
és a páncélom mintha teljesen leolvadna rólam.

Hétköznapi dobogással kétség csapkod,
hasogat és vág - míg fel nem emelem a fehér zászlót.

Olyan kicsi ez a világ
az egész csak kétemeletes
fenn állsz te
nehezen lélegzel
melletted áll a sötét
örökkévalóság

keservesen mászom
a lépcsőket hosszú ingben
megtörlöm szájam
meleg nedves kezemmel
elrejtem ajkam
mögöttem
lépked az öröklét
mindketten
megállunk ajtód előtt

homlokomat a némaságnak
támasztom
mint egy húrokon feszülő kiáltást
mohón veszünk lélegzetet
és számolunk: egy-kettő-három
csak kétemeletes a világ
csak két
parányi
csillag kering benne
. . . . . . . .

Zöld folt a mélyben lent, hol egy folyócska dúdol,
Bomlottan aggatva füvekre színezüst
Rongyait, és hová a nap a büszke csúcsról
Besüt, kis völgy terül, fény pezsdül mindenütt.

Fiatal katona, nyílt szájjal, hajadonfőtt,
- Tarkóját fürdetik hűs-kék növény-habok -
Elnyúltan alszik a fűben, felette felhők,
Sápadt, az ágya zöld, rá aranyfény zuhog.

Lábánál kardvirág. És mosolyogva, szépen
Álmodik, mint beteg gyermek álmodna éppen.
Természet, melegítsd, ringasd, fázik szegény!

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni                  
az álmai megvalósítására,

élj most!

Nyomorúságos pór a tél,
de csupa kellem, báj a nyár,
április, május várja már
s reggel, este nyomába tér.

A nyár folyót, erdőt, mezőt
bebújtat tarka köntösébe,
nincs évszak, melynek színe több -
ez a természet rendelése.

Ha tél van, gond csak gondot ér,
hó, szél, dara, eső csupál,
boldog, ki jó zugot talál.
Igazat szól, ki így beszél:
nyomorúságos pór a tél.

Elfogtalak téged
és őriztelek mint kívántad
virrasztottam fölötted
védtelek minden cseltől
és csalódástól

évek múlva azt mondtad
hogy fogságban még az állatok sem szeretkeznek

képtelen vagyok ezt megmagyarázni még önmagamnak is
a mi együttlétünk egyszerűen egyenrangú volt
a te urad voltam éppen úgy mint
te az én úrnőm
az alattvalód voltam
miként te az enyém

szabadon bocsátlak
hadd daloljon a szíved
amikor csak kedve támad
legyél boldog szabad röptű madár

ne juss senki kelepcéjébe
a szabadságodban se bízz

volt egy másik élet amit éltem
másfajtán üdvözöltem más embereket

a hold első sugarát vetette a hóra
de le nem feküdtem

a forró kávé mellett ültem
a hajnali csendben

egy másik hold amit sohasem láttam
elhalványodott újra

és az asszony aki kenyeret vesz a boltban
nem is ismer engem