Virulj újra te fonnyadozó, picinke szál virág,
szomjas testedbe fogadd vágyaink könnyeit,
emeld bágyadt fejed, büszkén mosolyogj még ránk,
vidámítsd lelkünket, ne lássuk kínzó gyötrelmeid.
Virágzókorban még a lelkünk, szeretni kell tovább
szomjas még a szívünk, ne zárd be csókok kapuit
engedd az embert szabadon élje a szerelmet át,
ne vessen gátat eléje pénz, vagy hatalmi pánik

Hirdesd hát, hogy van mégis lehetetlen;
mindennél erősebb szeretet élj, mint
e virág, selymes színeddel élénken 
kápráztasd szemünk, s lelkünk nemesítsd.

Aranyosi Ervin: Boldogabb Új Évet

Töltsünk pár csepp jó lét az ünnepi pohárba,
költözzön a jólét kies kis hazánkba.
Szívünk csordulásig teljen szeretettel,
legyen a világon boldog minden ember!
Legyen a Mennyország, már itt lenn a Földön,
szellem és a lélek fényben tündököljön.
Mit annyian várunk, jöjjön el az óra,
minden kedves álmunk váljon hát valóra.
Én csak ezt kívánom magamnak és néked:
éljünk meg egy csodás, boldogabb újévet!

Tegyük a Karácsonyt igazi ünneppé!
Szíved közepébe ültess egy virágot!
Jó lenne, ha más is példánkat követné,
s emberivé tennénk ezt a “zord” világot.

Szeretet virágát ültessük szívünkbe,
mosollyal locsoljuk, s szép szavak vízével!
Legyen ez a Föld itt a mennyország tükre!
Teljen meg a lélek az öröm ízével!

A szívedre hallgass, a lélek vezessen,
zárj ki önmagadból mindenféle rosszat.
Engedd, hogy aki vagy, őszintén szeressen!
Indulattól, dühtől lelkedet “megfosszad”!

És mondá az Egyház – A jó Isten szeret,
HA! úgy élsz, ahogy Ők azt előírják neked!
A szüleid is mondták: szeretnek jaj nagyon,
HA! mindig jól viselkedsz, minden egyes napon.
S a Társadalom mondta: – Úgy magasabbra érsz,
HA! törvények, szabályok erkölcse szerint élsz.
És mondd e korlátok közt, hogy érzed önmagad?
Feltétel ketrecedben mennyi szépség marad?
Elveszted szabadságod, az egyéniségedet,
és apró pénzre váltod a tehetségedet.

Ha tudnád mért születtél, mi végre is vagy itt,
tán csukott szemmel látnád, az élet mit tanít.

Mi az, mi vérző sebet üt a lelken?
Mi az, mi gyáván, elbújva gyötör?
Mi az, mi éles tőrként a szívünkben,
a boldogulásunk életére tőr?

Mi az, mit lelkünk mélyére elásunk?
Mi az, mit elménk látni sem akar?
Mi az, mit vissza nem szívesen látunk,
s ha újra ránk tőr, ismét felkavar.

Mi az, mi egykor nagyon fájt a múltban,
s lelkünk szögletébe, messze űztünk el.
Próbáltuk feledni, s hittük elvakultan,
- nem kel már életre – úgy temettük el.