Ó, mi szívesen félreállunk, 
Mi sápadt, beteg csillagok, -
De hát, - mutasd meg a napot, 
Amelynek nincsen alkonyatja,
S mely szakadatlanul ragyog, 
Mutasd meg, kérlek, a napot!

Azért, mert kell a napmeleg, 
Kalászba hívni a magot,
S szökkenteni élet-csírába: 
Le ne becsüld a csillagot, 
Mely nem fogható cél-igába, 
És magányosan - csak ragyog, 
Le ne becsüld a csillagot!

Rövidülnek a nappalok, -
És az éjszaka egyre hosszabb -
Örülj, hogy vannak csillagok, -
S a csillagot ne ostorozzad, 
Mert az éjszaka egyre hosszabb.

Nem a végső perc lesz nehéz — a léptek
az út utolsó részén. A magány
mely mentségek és jóvátehetetlen
bűnök tudata közt ingadozik.

Az az egyedüllét amelyben mintha
körülvennének a nem látható
lengő kísértetetek, pedig már messze innen
határtalan távolban forgolódnak.

Sohsem tanultam meg tőlük szeretni.
Hideg ködével fagy rám a hiány,
hiszen Istennel teli éjszakákon
csak a nyirkos föld mélyeit kutattam.

Együtt születhetett szívem
szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.

Van bennem egy mérleg,
ami méri a szárazföldeket és az óceánokat,
a nappalokat és az éjjeleket, a faleveleket és a felhőket

Van bennem egy mérleg
az élők és a halottak méréséhez

Van bennem egy mérleg,
ami méri a mindig
egyenlőtlen szerelmeket

Ezért dülöngélek
és nincs nyugtom
és valami inog bennem

És van bennem fájdalom
és igazságtalanság
és sértettség

Amikor megpróbálnak levenni az egyik serpenyőmről
egy csepp tengert egy göröngynyi agyagot
egy levélkét egy leheletet egy pillanatot

Dabi István fordítása

Rejtett 
                                                           Roppanás 
                                                           Szellő 
                                                           Szuszogás 
                                                           Itt a 
                                                           Tavaszunk 
                                                           Megjött már! 

                                                           Nóta 
                                                           Nevetés 
                                                           Csókos 
                                                           Csevegés 
                                                           Kedves 
                                                           Napsugár 
                                                           Táncot jár! 

                                                           Ékes 
                                                           Énekszó 
                                                           Millió 
                                                           Ködös 
                                                           Ébredés 
                                                           Dalra vár! 

                                                           Kóbor 
                                                           Kikelet 
                                                           Űzi 
                                                           A telet 
                                                           Teste 
                                                           Nyakáig 
                                                           Tiszta sár. 

                                                           Zöldell 
                                                           Falevél, 
                                                           Világ 
                                                           Fényt remél 
                                                           Parkban 
                                                           Padokon 
                                                           Boldog pár! 

                                                           Fáradt 
                                                           Forgatag 
                                                           Fehér 
                                                           Sivatag 
                                                           Fázós 
                                                           Kezével 
                                                           Ajtót zár. 

                                                           Tovaszáll 
                                                           Aztán 
                                                           Jön a nyár 
                                                           Elmegy 
                                                           avaszunk 
                                                           Mily nagy kár!  

A mulandóság szekerén
merre döcögsz? Ajtódnál
az éjszaka árnyékai kutyaként
lapulnak, vigyáznak rád.
Feletted a csillagok dideregnek.                       
Te a dunyhád alatt ülve alszol,
várod az éjszakából előkúszó                 
hajnalt, és kinyílik, mint
szádon az imádság.
Fénye imbolyog fehérre meszelt
szobád falán. Az előkerült
papucsok végigcsoszogják
lassú, templomos lépteid.
Hallgatózol ebben
a szétfüggönyözött reggelben,
és csak a szél kopog ajtódon,
bebocsátásra vár.

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál!

Olyan kicsi ez a világ
az egész csak kétemeletes
fenn állsz te
nehezen lélegzel
melletted áll a sötét
örökkévalóság

keservesen mászom
a lépcsőket hosszú ingben
megtörlöm szájam
meleg nedves kezemmel
elrejtem ajkam
mögöttem
lépked az öröklét
mindketten
megállunk ajtód előtt

homlokomat a némaságnak
támasztom
mint egy húrokon feszülő kiáltást
mohón veszünk lélegzetet
és számolunk: egy-kettő-három
csak kétemeletes a világ
csak két
parányi
csillag kering benne
. . . . . . . .

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Zöld folt a mélyben lent, hol egy folyócska dúdol,
Bomlottan aggatva füvekre színezüst
Rongyait, és hová a nap a büszke csúcsról
Besüt, kis völgy terül, fény pezsdül mindenütt.

Fiatal katona, nyílt szájjal, hajadonfőtt,
- Tarkóját fürdetik hűs-kék növény-habok -
Elnyúltan alszik a fűben, felette felhők,
Sápadt, az ágya zöld, rá aranyfény zuhog.

Lábánál kardvirág. És mosolyogva, szépen
Álmodik, mint beteg gyermek álmodna éppen.
Természet, melegítsd, ringasd, fázik szegény!

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni                  
az álmai megvalósítására,

élj most!

Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót. 
A leszakadó hullám-emelet 
Párkányának tört tajték-cirádái 
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend 
Milyen lenne, - ha lehetne enyém. 
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény. 
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál. 
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon. 
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Az idő ajándéka, hogy 
az elmúlt évek magaslatából 
lelátsz. Az út emelkedőjén 
keresed igazságod, de 
csak sejteni lehet, hogy 
létezett. Vándormadarak 
ösztönével repülsz. 
Félreértések hálójába 
akasztod horgaid. 
Lelki geometriád szögletében 
kuporogsz, kapaszkodsz 
egy félreértelmezett lázban.

Szállást adtál, egy éjszakára 
megosztva párnád. Evangélium. 

Gyönyörű vagy. Semmit se értek. 
Csak jóság van, és nincsenek nemek. 

Újra és újra sírok. Nem miattad. 
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak. 

Szállást adtál egy éjszakára; 
megszálltál mindörökre.

A szív az egy nagy varázsló
téged elvarázsol,
bűbájt, édes álmot küld rád,
lehetsz bármily távol...

A szív az egy nagy óceán,
ha bánatot érzel,
könnyel áztat el az mindent
mire csak ránézel!

A Napnál is szebben ragyog
a mosolyod néked,
hogy ha igaz szívszerelmed
szívből szeret téged!

A szív őriz minden titkot,
többet tud az észnél.
Akkor ő a legszomorúbb
mikor észhez tértél...

Mert a szívnek dobbanása
az igazat szólja.
A legtisztább érzés mindig
a szíved lakója!

Gazdag Erzsébet:

Az elvarázsolt tündér

...és akkor a szobánkba termett
egy szép tündérlány.
Tündér volt, elvarázsolt.
Csillag volt a homlokán.

Fenyőfává bűvölte
az erdők szelleme.
Így, elbűvölten hozzánk
Karácsony küldte be.

Tündér volt, mondom, nem fa.
A fának nincs szíve.
Ennek csupa ajándék,
játék volt ölibe.

Ezüst haja a földig
leomló vízesés.
Alig látszott a fából
egy kevéske zöldellés.

Aranyhalacskák, cukrok,
ezüstös csillogók
villogtak ki hajából.

Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
ha elmondanám, mire nincs is szavam?
Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
A test reménye, a vágy köszönt.
Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
az önzés, a szégyen összegabalyodva.
A fuldokló lélek a gyászra hajolva
néma és reménytelen.

Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.

Lehet, hogy tévedek

és jót teszel velem,

hogy eltorzítod, ami még kedves,

hogy elveszed tőlem, amit még szeretek,

legyen hát történetünk idegen,

különben nem tudnék elhagyni mindent.

Ott állsz a korlátnál

és nézed a vizet,

míg én, idomtalan csomagjaimmal,

a szemedet keresve,

jövök és fordulok,

nem hagysz időt a búcsúzásra.

Látásodat nem zavarja így

nem kívánt jelenet.

Érzékenykedés nélkül

hordom föl mindenem a süllyedő hajóra,

néha már magam is elcsodálkozom,

mennyit elbír a test!

érzem Uram, az ész öregszik 
nála csak a test öregebb 
hol a lényeg mi túléli 
a reszkető félelmeket 
hol az arc ami ránctalan 
hol az érfal mi nem meszes 
hol a lélek mi túléli 
a hajnali rettenetet 
mikor gyűrötten sápadtan 
verejtékes álom után 
a tükör kegyetlen mélyéből 
visszatekintesz énreám 

sápad az arcom jól tudom 
levedlik rólam a szeretet 
üres lélekkel álmodom 
tudom lesz majd ki eltemet 

kiszikkadt erek hálózzák 
a szív régi domborzatát 
kopár hegyoldal kiégett fészek 
egy napig tán még elélek 
kegyelemből 

ami marad – 
szikár hegyoldal – a patak 
mi tisztára mossa a vermet 
hol csontjaim halkan telelnek 
egy őz jön majd szeme kristálytiszta 
előrenéz sohase vissza 
lelke őrzi a riadalmat 
mint csontjaim a nyugalmat 
s felettük hideg szelek zenélnek 
lassan ideje lesz a télnek