Szeleczky Zita élete és művészete (előadással egybekötött könyvbemutató).

2014. március 27. csütörtök 18 órától

A magyarság megmaradásának egyik kulcsa mindig az volt, hogy íróink, költőink, előadóművészeink nyíltan sors-közösséget vállaltak a nemzettel.

A mosoly

Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan. Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz.

Tegyük a Karácsonyt igazi ünneppé!
Szíved közepébe ültess egy virágot!
Jó lenne, ha más is példánkat követné,
s emberivé tennénk ezt a “zord” világot.

Szeretet virágát ültessük szívünkbe,
mosollyal locsoljuk, s szép szavak vízével!
Legyen ez a Föld itt a mennyország tükre!
Teljen meg a lélek az öröm ízével!

A szívedre hallgass, a lélek vezessen,
zárj ki önmagadból mindenféle rosszat.
Engedd, hogy aki vagy, őszintén szeressen!
Indulattól, dühtől lelkedet “megfosszad”!

És mondá az Egyház – A jó Isten szeret,
HA! úgy élsz, ahogy Ők azt előírják neked!
A szüleid is mondták: szeretnek jaj nagyon,
HA! mindig jól viselkedsz, minden egyes napon.
S a Társadalom mondta: – Úgy magasabbra érsz,
HA! törvények, szabályok erkölcse szerint élsz.
És mondd e korlátok közt, hogy érzed önmagad?
Feltétel ketrecedben mennyi szépség marad?
Elveszted szabadságod, az egyéniségedet,
és apró pénzre váltod a tehetségedet.

Ha tudnád mért születtél, mi végre is vagy itt,
tán csukott szemmel látnád, az élet mit tanít.

Mi az, mi vérző sebet üt a lelken?
Mi az, mi gyáván, elbújva gyötör?
Mi az, mi éles tőrként a szívünkben,
a boldogulásunk életére tőr?

Mi az, mit lelkünk mélyére elásunk?
Mi az, mit elménk látni sem akar?
Mi az, mit vissza nem szívesen látunk,
s ha újra ránk tőr, ismét felkavar.

Mi az, mi egykor nagyon fájt a múltban,
s lelkünk szögletébe, messze űztünk el.
Próbáltuk feledni, s hittük elvakultan,
- nem kel már életre – úgy temettük el.