Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok

Elfelejtett dallamok - derűs - komoly pillanatok hírei

Emúlásról néhány gondolat..

10 éve | Szőke Sándorné Ágota | 10 hozzászólás

Elmúlásról pár gondolat :

A halál elkerülhetetlen ígérete már születésünkkor megpecsételi mindannyiunk sorsát. De mielőtt ez az ígéret betartatik mind azt reméljük hogy történik velünk valami, legyen az gyönyör-teli szerelem ,vagy békés családi élet, esetleg gyötrelmes veszteség mind arra vágyunk, hogy megtapasztalhassunk valamit ami értelmet ad életünknek. De a szomorú valóság az hogy nem minden élet nyer értelmet, egyesek a számukra ezen a bolygón kimért időt a partvonalon ücsörögve töltik, arra várván, hogy történik velük valami, míg késő nem lesz.

Az eltávozottak lelke tovább él, csak számunkra ez nagyon felfoghatatlan, érthetetlen. Ilyenkor azt érzékeljük, hogy a kapcsolatunk megszűnik a szeretteinkkel, egy űr támad szívünkben. Az eltávolodásukat nem tudjuk sokáig feldolgozni, pótolhatatlan hiányt érzünk . Pedig az Ő emlékük szívünkben tovább élhet, akár otthon is gyújthatunk értük gyertyát, és elmondhatunk egy imát. Ha hiszünk Jézus szavainak , akkor örök életet adott mindenkinek, csak a mi tudatunk, bezártságunk szab határokat a létezésnek. Az élet más formában folytatódik.

Mi mindent és mindenkit szeretünk beskatulyázni. A lélek a halálakor ebből a bezártságából kiszabadul, lerázhatja megkötözöttségeit, szabaddá válhat. Már csak tőle függ akarja -e ,válalja-e ezt a felkínált szabadságot. Engedjük hát el Őket, had mehjenek tovább az útjukon, hisz nekik ez lehet a szabadulásuk ettől a világtól. Mi is segíthetünk ebben , ha elengedjük Őket, szeretettel gondolunk rájuk, s elmondunk értük egy imát.

“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet maradt utána. A halál miatti elkeseredés elpusztította magát a szeretetem tárgyát, ám a halál ténye nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam. Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom, nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.” /Marjorie Pizer/

Ady Endre Egyedül Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül... Odakint a hűvös, őszi éjszakában Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül. Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat, Mint az elmúlásról?... Ismerem e dalt... Édes reményekről, amelyek csak voltak, Melyeknek emléke őrületbe hajt!... Virágot dermesztő, novemberi szellő Ne zúgd e siralmas, síró éneket, Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő, Sírjukból ne ébressz tört reményeket! Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez, Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt, Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred, Kéri a megváltást, kéri a halált!... Elmúlászenéje, bús őszi, hideg szél, Feledni akartam, altatni szívem, Dacolni a múlttal, ugye, mily rideg cél? De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen... Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod Az emlékezésnek régi lángjait, Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog, Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...