Az életrajz, amit most olvasol, valószínűleg kicsit személyesre sikerült kérlek, nézd el nekem, hiszen lányaként nyilván nem írhatok róla érzések és emlékek nélkül. Igyekeztem úgy összeállítani a szöveget, hogy a lényeget összefoglalva, saját rövid emlékekkel kiegészítve, a teljesség igénye nélkül kerüljön a honlapra.

Édesapám, Ihász Gábor 1946. október 29-én született. Édesanyja egyszerű konyhai alkalmazott volt. Édesapja a Honvédségnél hivatásos tisztként dolgozott, szabadidejében, mint labdarúgó játékvezető tevékenykedett. Rendkívül erős szálak fűzték szüleihez. Írt is egy csodálatos dalt édesanyja halála után „Az elmúlt év” címmel. ( Ez volt az a dal, amit életében a legnehezebben énekelt fel. )
Bátyja és egyetlen testvére Ihász Kálmán, a szebb időket megélt Vasasnál focizott, és lett a csapattal magyar bajnok, a válogatottal, pedig olimpiai bajnok ( Tokió, 1964 ). Őszinte testvéri szeretettel ragaszkodott öccséhez, vele volt élete legszebb és legnehezebb pillanataiban is.
Édesanyámtól ugyan elvált, de velem továbbra is nagyon szoros maradt a kapcsolata. Második felesége Hajós Mária a Vasasnál kézilabdázott, és nagyszerű eredményeket ért el. 1981 nyarán megszületett az öcsém, akit szintén Ihász Gábornak hívnak.
Dalai az életről szólnak, úgy, ahogyan Ő látta a világot. Néhány szerzeményében mintha érezte és tudta volna, nem sok időt ad neki a sors. Amit mégis még megélhetett, az az unokája születése, melyet a hozzám írt dalában már megjósolt „jön majd egy kisfiú aki úgy köszön rám szia nagyfater” Ő volt Magyarország első „pop Nagypapája” hiszen nagyon fiatalon, 40 éves korában lett nagypapa. Én ekkor még csak 18 éves voltam. Később azt mondta: „hatalmas ajándék a sorstól, hogy megélhettem unokám születését”.
Imádta a családját, az embereket és az életét. Mindig jókedvű és vidám volt, ahogy szegény Cserháti Zsuzsa mondta: „kissé bohókás a Gábor, de imádom Őt”
Nagyon súlyos, hosszú, kíméletlen betegség és végtelennek tűnő szenvedések után 1989. június 29-én örökre elment. Hiánya ma is ugyanolyan fájdalmas és érthetetlen, mint 15 évvel ezelőtt volt. Már soha többé nem énekelhet úgy, ahogy régen az ágyam szélére ülve, egy szál gitárral. Emléke mindig velem marad, hiszen a dalok, amiket Ő írt még ma is ugyanolyan szépen és őszintén szólnak. Már csak a temető nyugodt csendjében lehetek mellette, bár ez az a hely, ahova nem sokszor megyek, mert az űrt, amit maga után hagyott, ott fáj a legjobban. Amikor szülei sírját meglátogattuk közösen, csendben annyit mondott: „Adrikám, azért nem jövünk gyakrabban ide, mert nincs lelkiismeret furdalásom. Én, míg éltek a szüleim, mindig velük voltam, amikor csak lehetett.” Ezt szoktam én is mondani a fiamnak, hiszen amíg lehetett mellette és vele voltam.

Ihász Gábor 42 évet élt.