Lázban égett a teste forró hullámok egymást váltakozva szabályos ütemben érték érzékszerveit. Következő pillanatban a hideg rázta. Elájult! Tudata könnyű szárnyalással lebegve szállt a semmi felé. Abba az űrbe, ahonnan kevesen jöttek vissza. Semmit nem érzett, a láz a hideget elfeledtette. Lelke legbensőjéből, mint film pergett az élete.

Gyerek volt, látta anyját, kinek a mellén csüngött. Édes anyatej csurgott szája szélén. Látta iskolapadban önmagát, tanárait, s iskola társait. Néma filmként pergett élete. Érezte, valami más eddig soha nem érzett változáson megy keresztül. S hírtelen a kép megállt, szerelmi kapcsolatai, mint valami sorfalt álló díszegység álltak körülötte. Egy hang, melyet nem tudta honnan jön, azt sugallta, válassz! Határozottan érezte a felesége közelségét, s nyújtotta kezét, majd megfogta. Szorította. Nem engedte. Eszébe jutottak az első meghitt órák, csókjaik, s később a szeretkezéseik. Boldog volt, egy olyan állapotban, amiben soha nem érezte még magát.

Hírtelen erős fájdalmat érzett mellkasában, vele párhuzamosan hangokat hallott. Visszajön, pulzus nyolcvan. Ebben a pillanatban újra érezte testének minden molekuláját s vele a lázat, a fájdalmat.

Nem akart élni, az előbb jobb volt megszabadulva fájdalmaktól, súlytalanul lebegni, gondoktól mentesülni. Félelem húzta össze gyomrát, de nem igazán értette mi történt vele. Agya nem volt a helyén, gondolatai soha nem érzett ködfátyolba takarózva kallódtak. Sírni volt kedve, érezte, könnyei síkosan csúszkálnak pofacsontján. Ez magához térítette. S beléhasított a felismerés, mit mondott napokkal ezelőtt az orvos. Rák, s semmi jóra ne számítson. A kezelésekkel, esetleg hetekkel lehet kitolni a halál bekövetkeztét. Leukémia… mondta fásultan az orvosa. Fiatalon meghalni? Ez volt az első gondolata. Ez a negyven év elrepült, szinte semmi maradandót nem csinált, s egyszerre szembe kellett néznie halállal.

Tervei voltak, gyerekeit iskoláztatni, utazni, élni. Vajon mivel érdemelte ki? Kérdezte önmagától. Ez is válasznélküli kérdés volt, amiket sokszor felteszünk magunknak életünk során.

Aztán jött az első, majd a sokadik kezelés, egyre nehezebben viselte a rázúduló sugarakat. Állapota súlyosbodott, megkönnyebbülést csak a morfinos időszakok hoztak számára. Elintézett mindent, a végrendelet, az akarat biztos kezekben ügyvédnél.

Ezalatt, az időszak alatt, sokat meditált, megtért, Istent kérte segítségül, s számon kérte tőle miért pont ő. Pszichológust küldtek hozzá, de ő elküldte. Ezen az állapoton senki nem tud segíteni. Egy agyfürkész meg végképp nem.

Látta a betegágyánál felesége, gyerekei szánakozó arcát, benne a rémület. A kérdés mi lesz velünk. Korábbi lelkiismeretes életéhez nem méltó módon, nem érdekelte. Vágyakozva, félve készült az ismeretlenbe. Teherként nyomasztotta minden látogatás.

Most meg visszahozták abból a lebegésből, ahová visszakívánkozott. El akart menni, s nem hagyták! Iszonyú fájdalom hasított szerveibe, majd elájult. Érezte ismét a lebegést, a fájdalom megszűntét. Boldog volt, s újra önmaga. Ezt már átélte, nem egyszer, s vágyott rá. Szárnyalt, útját angyalok kísérték, égi harsona szólt. Lelke nevetett. Ez lenne a halál? Ez! Jött a válasz valahonnan, s tudta, nem először hallja e hangot. Egy új élet kezdete várt ott reá. Elmúlt egy élet, s vele itt maradt a gyász. Mi maradtunk itt, s siratjuk Apát.

Megjegyzés: Egy történet hatására íródott, azok emlékére, akik elmentek…

                   Budapest, 2012.