A Valentin-nap és Halloween után egy újabb angolszász ünnepet kezdett átvenni az egész világ az utóbbi években-évtizedekben. Szent Patrick napja eredetileg katolikus ünnep volt, aztán a világban szétszórt írek összetartozásának, és a nemzeti büszkeségük megélésének napja, végül egy remek alkalom lett arra, hogy mindenki bulizzon, felfedezze magában az ír lelket, és ennek örömére zöldbe öltözzön és komolyabb mennyiségű sört töltsön magába.

Ez csak Amerikában, csak Guinnessből 13 millió korsót jelent az ír nemzeti ünnepen, vagyis a világ egyik legnagyobb globális partijáról van szó. Pedig Szent Patrick nem ír volt, hanem walesi, a színe a kék, nem a zöld, sört pedig egyáltalán nem ivott, lévén amikor élt, a mai értelemben sörnek nevezhető, komlóval készülő erjesztett alkoholos italokat még vagy 300 évig nem találták fel.

Az ötödik században élt hittérítőt azért a három évtizedes missziójáért avatta szentté az egyház, amiben a kereszténységet elvitte az Ír-sziget barbárjainak, miután azok 16 évesen elragadták szülőfalujából, és évekig rabszolgaként tartották. Patrick (aki akkoriban még pogány volt, eredeti walesi neve pedig Maewyn Succat) eközben megvilágosodott, szabadulása után felvette a kereszténységet, és életcéljává tette, hogy megtérítse a kelta pogányokat. A legenda szerint a szentháromságot a lóhere leveleivel illusztráló szerzetes a legendák szerint halottakat támasztott fel, illetve elűzte a kígyókat Írországból, amit leginkább a pogányokra vagy a kelta druidákra utaló metaforaként értelmezhetünk, Írországban ugyanis a legutóbbi jégkorszak óta nincsenek őshonos kígyók.

A történelmi Szent Patrik ténykedéséről kevés dokumentáció maradt fenn, az mindenesetre biztos, hogy már a hetedig században jelentős kultusza alakult ki, és Írország védőszentjének tartották. Bár a hivatalos szentté avatása körül voltak még kisebb kavarások, a 17. században az egyház hivatalosan is az ő napjának nevezte ki a halálának évfordulóját, március 17-et. Innen egyenes út vezetett volna ahhoz, hogy Patrick több ezernyi szenttársához hasonlóan csak egy oldal legyen a liturgiában, aztán a 19. század közepén a dolgokat alaposan megkavarta a nagy ír éhínség.

1840-ben súlyos járvány támadta meg Írországban a krumpliföldeket, a termés nagy része elpusztult, becslések szerint egymillióan haltak éhen az ezt követő éhínségben és járványokban. Az éhínség kiélezte az ellentétet a katolikus írek és a protestáns angolok között, és kivándorlási hullámot indított el, milliók hagyták el az országot, hogy új életet kezdjenek valahol, ahol van mit enni. Ez - főleg a pár év múlva kitört kaliforniai aranyláz után - jellemzően Amerika volt, ahová az első világháborúig, vagyis nagyjából háromnegyed évszázad alatt 5 millió ír vándorolt be. Ez indította el a mai, 80 milliósra becsült ír diaszpóra kiépülését - csak az USA-ban 36 millióan vallják magukat ír származásúnak, ami az amerikai népesség 12 százaléka, és  Írország lakosságának a hatszorosa.

A zöld lett az új kék

A világba szétszóródott íreknek szükségük volt valamire, ami összefogja őket, kifejezi a nemzeti tudatukat, amire Szent Patrick napja tökéletesnek bizonyult. Így eshetett meg, hogy az első modern, világi szent partik-napi parádét nem Írországban, hanem New Yorkban tartották, 1762-ben, a brit hadseregben szolgáló ír katonák. Mivel a hadseregben a protestánsok voltak többségben, szó sem lehetett arról, hogy a napot a katolikus hagyományok szerinti vallási ünnepként kezeljék. Az ünnep színe is ekkoriban változott az ír zászlóról ismert zölddé a kékről. Szent Patrickot addig mindig jellegzetes türkizkék ruházatban ábrázolták, de ahogy az ünnep a vallási színezetét elveszítette, és az ír kultúráé, hagyományoké és népléleké lett, úgy söpörte el a kéket a Zöld szigetként is ismert Írország zöldje.

Az ünnep hamar népszerű lett az anyaországtól távol élő ír közösségekben, otthon, Írországban azonban még évszázadokig megmaradt vallási ünnepnek. Szent Patrick napja Írországban csak 1903 óta hivatalos nemzeti ünnep, az első parádét Dublinban 1931-ben tartották. Az ír törvények egészen az 1970-es évekig a kocsmák zárva tartásáról rendelkeztek az ünnepen, és csak a kilencvenes években érzett rá az ír kormány az ünnep országimázs-erősítő jellegére, és kezdte el a turistacsalogató parádékat, koncerteket, tűzijátékokat és utcabálokat támogatni.