Heltai Jenő : AZ ÉN KUTYÁM
Van egy kutyám, közönséges fajta,
Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
Farka lompos, tekintete mérges,
Nem konyít az előkelőséghez.
Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
És azóta igaz szeretetben
Együtt élünk boldogan mi ketten.
Egy a mással megférünk mi szépen,
Cigánylélek ő is, mint én éppen,
Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
S gyűlöli a szájkosarat szintén.
Éjjelente, amikor a hold süt,
Elkószálunk az utcákon együtt,
Én hallgatok, ő se ugat közbe,
Nem is veszünk soha, soha össze.
Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
Odasímul hozzám szeretettel,
Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
"Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?"
Kicsiny asztal magányos sarokban,
Szőke szép lány arcképe van ottan,
Szőke szép lány, édes tavasz-álom --
Látod kutyám ez az ideálom!"
Rá se nézek, csak titokba néha,
Nem kell neki a szegény poéta...
De ez a tárgy elkoptatott, régi,
Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?
Továbbra is hadd szeressem lopva
Azt a képet abba a sarokba,
De annak a képnek az adója,
Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?
Már én, kutyám, megmaradok véled,
Hiszen oly szép ez a cigányélet,
Gyakorta bús, néha-néha víg is,
Ugye, kutyám, meg leszünk mi így is?
Kommentáld!