Endrődi Sándor: Szeretet
Oh, ne fukarkodj' szíved melegével
S amennyit adhatsz, adj a szeretetnek!
Az évek - mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja - gyorsan ellebegnek,
S mit adsz, ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman égő tűzhelyednek?
Elhidegül az ifjúság, az élet,
És nem lesz nálad senki sem szegényebb.
Mert, oh, romok között borongni némán
És emlékezni - gazdagság-e hát?
Láthatsz-e mást a legragyogóbb múltban,
Mint földeríthetetlen éjszakát?
Nem azt, nem azt látod, mit elvesztettél:
Csak a dúlt édent, a romot magát,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna:
Zúzott lélekkel hullsz a drága romra.
Szeresd, szeresd, ki szívét hozza hozzád
S öleld szívedre, aki hőn szeret!
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet!
Ha ez nem élne, ez nem járna köztünk:
Mi sem járnánk - csak örvény s rom felett.
A gyűlölet az örök éj maga,
Villáma van, de nincsen csillaga.
Szeress, szeress nagyon! s ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba':
Ne csüggedj! nézz csak fölfelé, a fénybe,
És törj a porból tisztább ideálra.
Annak, ki másokért él, amíg élhet,
A sírban sem lesz zord az éjszakája;
Úgy látja: mélyén egy-egy csillag ég
S mintha az árnyon át - hajnallanék...
Kommentáld!