augusztus 23rd, 2011 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Nagyon kellemetlen volt számomra írónak, hogy a saját írásaimat sem merem felolvasni. Sokszor meg is kérdezték, hogy miért nem, de én mindig kitértem a válasz elől. Nem mertem bevallani, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a nők bátrabbak, mint a férfiak! Tudtam, hogy már régen rendbe kellett volna tetetnem a fogaimat.
Szégyen, nem szégyen? Én gyáva vagyok! Legalább is a múlt hónapig. Akkor történt, hogy az egyik írónő, bemutatta a lányát, aki fogorvos. Nagyon színpatikus volt. Kedves, mosolygó, és rögtön észrevette foghíjas számat! Sokat beszélgettünk hármasban. Jól éreztük magunkat.
Azóta már tudom, hogy nem véletlenül, elmesélt egy történetet egy „barátjáról” aki mint én már régóta egedül élt. Óriási szívénél, csak a kisebbségi érzése volt nagyobb! Kiderült, hogy azért mert, gyáva volt rendbe tetetni a fogait. Inkább szenvedett! A nőket elkerülte. Szerinte, úgysem kellene senkinek. Aztán ismerősöm lánya, vagyis a mesélőm, rábeszélte, hogy menjen el hozzá. Megígérte, hogy nem fog fájni. De egy ilyen jóképű férfinek nem szabad így elhanyagolnia magát. Szégyellte bevallani, hogy fél. Így történt, hogy elment.
Azóta az önbizalma visszatért. Mer bárkivel beszélgetni.
Sőt két évvel ezelőtt történt, hogy megismerkedett egy csinos kis hölggyel, és még abban az évben megnősült. Most született kisbabájuk.
Ez után a történet után megkérdezte, hogy én is gyáva vagyok?
Én tiltakoztam. – Én nem vagyok gyáva! Időpontot egyeztettünk, és elmentem. Három nappal ezelőtt elkészült a protézisem. Nagyon furcsa volt, de tetszettem magamnak. Mondta, hogy kicsit nehéz lesz megszoknom, de megéri, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. Egész nap nem vettem ki a számból, bár milyen kellemetlen volt.
Este az éjjeliszekrényemre tettem. Elkezdtem olvasni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy blöki a kutyám, hirtelen felugrik, és lekapja a protézist. Ráüvöltöttem, erre bekapta. Elkezdtem neki könyörögni, hogy köpje ki. De minden hiába volt. Így volt fogam, nincs fogam. Mindössze egy napig. Azt sem tudtam, hogy mit tegyek? Tegnap visszamentem a doktornőhöz. Elmeséltem neki, hogy, hogy jártam. Láttam rajta, hogy sajnál, de uralkodnia kell önmagán, hogy el ne nevesse magát. – Most mit tegyünk? Kérdezte. -. Én ezt nem tudom figyelembe venni, bármennyire sajnálom. Tudom, hogy nem olcsó, annyit tudok tenni, hogy majd részletben megadja az árát. Ha így megfelel, akkor el is kezdhetjük. Veszünk egy új mintát. Rendben van? Kérdezte. – Igen. Válaszoltam. Elkészítette a mintát, és kiszólt az asszisztensnőnek a másik szobába. Aki azonnal bejött, de nem egyedül. A doktornő vőlegénye is vele jött. – Nem lett jó a fogsor? Kérdezte. A doktornő elmesélte, hogy, hogy jártam. És közben átnyújtotta a mintát az asszisztensnőnek, hogy tegye be a szárítóba.
Így ő is hallotta, amit a doktornő mondott. Kitört belőle a nevetés, ami átragadt a vőlegényre is, végül a doktornőből is kitört az egész idő alatt visszafojtott nevetés. Csak én nem tudtam nevetni.
Egyszer csak egy csattanás. Az asszisztensnő, a nagy nevetéstől elejtette a mintát, ami lapityára törött!
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Felálljak a székből és elmenjek, és soha többé ne csináltassak protézist? Vagy mit tegyek? Nem tudtam.
De ekkor csoda történt! A doktornő vőlegénye megszólalt.
– Azért jöttem ilyen váratlanul, mert nem tudtam várni estig. Képzeld nyertem hárommillió forintot. Öntől pedig bocsánatot kérek.
Nem önt nevettem ki! Ez az egész történet volt vicces.
Nekem pedig nagyon jó kedvem van. Ugye megérti?
Tudja mit? Állom a cekket!