Nemrég még lelkünk összeért
kezemben éreztem kezed melegét
de arcod azóta eltűnt előlem
csak árnyékod látszik a távoli ködben.
Fel-alá járkálok apró ketrecemben
keresem a múltat s benne Téged
de nem találok mást, csak néhány ígéretet
reményt, vágyakat, foszló érzelmeket.
Nem kell nekem szavad, a rozsdás emléked
a ködben oly távoli, homályos arcképed
nem kell az ígéret, nem kellenek vágyak
az idő tépjen szét köztünk minden szálat!
Ahogy távolba nézek, meglátom arcodat
nem szólsz egy szót sem, meghallom hangodat
szívem egy jéghegy, közöttünk szakadék
mégis érzem testemen kezed melegét.
Egy utolsó érzés, egy utolsó pillantás
suhan át a hídon egyenesen hozzád
nincs benne szeretet, nincs benne gyűlölet
csak mind az a remény amit Te öltél meg.
Támaszd fel a reményt, add vissza a múltat!
Ne vedd el most mindazt amit csakis Te adhatsz!
Ne hagyd hogy kihűljön, ne hagyd hogy elvesszen,
ne hagyd hogy arcképed végleg töröljem!
Téged hív a napfény érted csapkod a villám
hozzád szól a fák halk suhogása
téged hív a vihar, a vad szelek szárnya
érted zúg a tenger, morajlik vágyaim vulkánja.
Süketen állsz a túlparton, csendben
rám nézel, de tudom nem látsz engem
elmúlt a vihar, felszállt a köd
leomlott a híd ami veled összeköt.
Lenézek a mélybe, hídból lett kőhalom
kezemben üvegszív, utána hajítom.
De nem, azt azért mégsem lehet
nem ölhetsz meg bennem minden szeretetet.
Felnézek, kereslek, de a túlpart üres lett
kutatom árnyékod, mi maradt belőled?
Üvegszív kezemben, rajta egy tükörkép
de benne az emléked örökkön-örökké.
Kapcsolódó bejegyzések:
Virtuális Nemzeti Galéria
Szép vers..
Kopogtatás nélkül...
Az igazi szerett