Reményik
Sándor: József, az ács, az Istennel beszél
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek … , ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyöruséges és szörnyu szemek,
Oly ismerosek, s oly idegenek …
Ez az ács-muhely … ezek a forgácsok …
Mit tehettem érte? …mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétol tüzet fog a muhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt …
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülo szakállamat.
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja …
Vezetném és O vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Kapcsolódó bejegyzések:
Virtuális Nemzeti Galéria
Szép vers..
Kopogtatás nélkül...
Az igazi szerett