Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhekA nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a
vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne
fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se
ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság
látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost
akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket —
mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is
megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város
fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták
a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett,
akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások,
megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy
hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi
hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Kapcsolódó bejegyzések:
Petőfi Sándor TÉLI VILÁG
GYÓGYÍTÓ TÉLI ÁLOM ?
ÁLOM, ÁLOM, TÉLI ÁLOM
TÉL II. – pps-bemutatók