Megmaradunk!
Mennyit szenvedtünk, hogy eldobtuk magunk!
Nyelvet, hitet, hazát,mindent oda hagytunk.
Vesztett harc a sorsunk,sok időkön át,
ez a nép még egyszer,vajon talpra áll?
Átkozott faj voltunk századokon át.
Ha magyart látsz jön a rettenet!
Vélt s valós bűnökért,mi régen lehetett,
Engedik hogy ma is megkövezzenek!
Nyilaink egykor mint zápor úgy hulltak,
leverve mind mi ellenáll.
És királyok reszketve elénk borultak,
e nép ezért most vajon megbocsát?
Büszkék voltunk,mint vadak királya.
Hittük, nem veszíthetünk.
De gőgünk túlfolyt mindenen,
s mi legyőzettettünk.
Szolgák lettünk, kutyák, kevés aki áll.
Eltörött gerincünk, súlyt nem bír a váll.
Más nemzetek mégis irigykedve kérdik,
hogy él ez a nép,habár inog s vérzik?!
Úgy vezettek, mint egy szelíd paripát
Háton vittünk oszmánt, oroszt és oláht!
Vittük az osztrákot, tatárt, tótot, szerbet,
ám a népünk nevét törölni nem kellett!
De elkövetkezik még a dicső kor!
Megkezdődhetik majd még egyszer a bál.
Acél lesz gerincünk és tölgygerend’ a váll,
Ellenségünk szűköl:e nép talpra áll?
Mert megjövendeltetett a régiek által,
Villogjon a zsarnok puskacső vagy kard,
egyszer aztán egyik nemzet megdicsőül.
S ez a nemzet nem lesz más,mint a magyar!
Akkor lesz az öröm, akkor lesz a nyár,
A tárogató hangja szabadon kószál.
Piros pipacsok közt hófehér a nyáj,
S a zöld füvön a magyar, végre talpra áll!
1999.február
Kommentáld!