Gráma Béla: M A R A D J   V E L E M

                Mottó: ( Az emberélet röpke dráma

                              Csak egyszer játsszák

                              Nincs több előadása ´)

                              (Ismeretlen japán költő a XVI. századból)

Abban az évben a nyár váratott magára. A tavasz is elég hűvös volt, de aztán a kiadós májusi eső, ami a népi mondás szerint „aranyat” ér, oly kíméletlenül ömlött, hogy szinte mindent elöntött.

Megteltek a kertek, a mező, a ház előtti sáncokban patakként folydogált a felgyülemlett víz. De ennek is vége lett. Az eső nélküli felhőátvonulás és a szél következtében, visszahúzódó félben volt a víz, és az egyre melegedő nap fokozatosan felszárított mindent. Eloszlatta a félelmet, hogy a sok esőt megszenvedi a termés.

Június vége már igazi meleg nyárelő volt, előjele a közeledő kánikulának. Mediterrán áramlatokkal érkezett a sivatagi forróság. Apónak gyakran jutott eszébe:

„Ez ám csak a kedves hónap,

Rózsa nyílik, nap ragyog,

Érik eper és cseresznye,

már ahol nem fagyott.

Zsendül a rozs,árpa,búza,

Sárga lesz a zöld kalász,

És a végén Péter-Pálkor

kezdődik az aratás.”

Olyan szép, amikor minden így sorjázik a természet nemes törvényei szerint, de a régi versnek, amit Apóval számtalanszor elmondattak kisiskolás korában évzáró ünnepeken, a végén volt a csattanója:

”Szóval amit június ád,

Csupa szép és csupa jó,

De a legszebb ajándéka

mégis a VAKÁCIÓ.”

Mennyire várták gyermekkorukban a nagy vakációt, amely mindig úgy tűnt, hogy végtelen, pedig csak egy kötelezettség maradt ki belőle, az iskola.

Az sem teljesen, csupán a tanulás. Falusi gyermekeknek akkor is korán kellett kelni, mert a marhákat ki kellett csapni a csordába, rendezni a baromfiudvart, mivel az aprómarháknak is enni kellett és azután a család tervezett munkája: kapálás, szénagyűjtés, behordás, cséplés. Ezek mind elkerülhetetlenek voltak, a Vakáció szánalmas csalétkei.

De persze voltak kellemes, könnyű, élmény dús napok is. Mindenekelőtt az iskolai tevékenység. Mert az is volt. Minden iskola feladatul kapta a selyemhernyó tenyésztést. Létszámához mérten számolták ki a leadandó gubók mennyiségét. És azokat etetni kellett. Eperfalevéllel. Egyetlen gazda sem tilthatta meg, akinek eperfa volt az udvarán, hogy az iskolás gyermekek időnként csoportosan lapit szedjenek. Törvény büntette. Apó egy alkalommal leesett a fáról, mert a gazda zsörtölődött, hogy a kölykök összetörik az ágakat, szándékosan állította úgy a létrát, hogy billegjen. Apó nagyot puffant, megütötte magát, de nagyobb dolog nem lett belőle.

A tanítónő ijedt meg, és feljelentéssel fenyegette a köpcös gazdát. Az eredmény az lett, hogy őt többet nem osztották be a lapiszedők közé. Volt egy másik csoport, akik a learatott búzatáblákban gyűjtötték össze az elhullott kalászokat. Ezt a csoportot a román tanító vezette. A szülőknek azzal magyarázta, hogy a Bibliában a Mózes könyvében az Úr parancsba adta, hogy az elhullott gabonát a gazdák ne szedjék fel, hogy maradjon a rászorulóknak is. Persze meredek csalafintaság, azért valamennyire hittek neki, hogy azt is össze kell szedni, hogy ne menjen kárba. A tanulóknak viszont azt bizonygatta, hogy a szorgalmas szovjet ifjúság a hatalmas kolhozok beláthatatlan búzamezőin is ezt csinálja, így járulva hozzá a haza felvirágoztatásához. Mondhatott bármit, menni kellett, mert ő volt a párttitkár. Aztán voltak, akik meglesték, hogy a hasznos gyermekmunka neki jövedelmezett, mert az ő aprómarhái falták fel, már amit tartott, tyúk, pulyka ruca.

Persze, ezek nem számítottak az élmény dús napok közé, ha csak az nem, hogy meglesték néhány fiatal szerelmes enyelgését, amint csókolóztak búzaszállítás közben, vagy amikor aratáskor az izmos legény átölelte a lány derekát és belemarkolt a mellébe. Ezeket sandán figyelték és leleményes gyermekeszükben dolgozott a fantázia. Más világ volt az akkori, csak apránként fogant fantáziájukban.

Az akkori nagy tabu, a nemek érintkezési közeledése. Ma még beszélni sem tud, de már kikapcsolják a tévét és a rádiót, hogy szokjon a zenével történő elalváshoz, és ahogy nő, előtte pereg a zenevilág millió videó klipje félmeztelen magukat mutogató hírességekkel.

Nagyon szerették, amikor vasárnaponként kirándulásokat szerveztek a közeli erdőbe, meg a mocsárra, hogy megakadályozzák a templomba járást. Jól esett az erdőben csatangolni, meglesni a kis állatokat és a madarakat.

Egy alkalommal, a szomszéd fiúval elmaradtak a csapattól, mert észrevettek egy harkály fészket tele fiókákkal. Óvatosan leemelték, sapkával betakarták, hogy ne lássanak visszajönni és sietve vitték haza, hogy majd otthon felteszik az almafára, megnőnek, és majd végzik a munkájukat: megeszik az összes kukacot. Így szép lesz a termés, mert saját ”harkály” doktoraik lesznek.

A legkellemesebb viszont az volt, amikor édesanyjuk vezetésével az összes szennyes ruhát kosarakba rakták, kivitték a folyópartra, egy kis padot is vittek és azon kezdte sulykolni anyjuk a ruhákat. Így mosták ki a szőnyegeket, pokrócokat és mindenféle takarót. Amíg anyjuk mosott és mindent kiteregetett a bokrokra, ők fürödtek a vízben, mert ilyen alkalmakkor egy-két szomszéd is társult és összegyűlt a gyermeksereg. A fürdés is lenyűgözte őket. Versenyeket szerveztek, hogy ki tud többet lenni víz alatt, meg hogyan halad pancsolásban, mert úszni még nem tudtak, a víz viszont akkora volt, hogy hason fekve, kinyújtott karokkal érték a meder fenekét és kövekbe kapaszkodva húzták magukat előbbre. Csábítóbb volt a halászás, persze gyermek módon, hosszú fűzfavesszőre fekete cérnát kötöttek, hogy a halak ne lássák, a végére tenyerükben meghajlított gombostűt és arra tűzték a sáskát. Volt horgukra akadt márna, paduc meg purkulica, de ők azt nem árulták el, hogy valódi horog van a botjukon. A szerencse ritkán jött. Akkor fogta Apó életében az első és utolsó halat. Nyeszlett kicsi volt, mindössze tíz cm és szép kékes színben játszott. A nagyobb „szakértők” azt mondták snájder, de Apó szivárványhalnak nevezte, mert valahogy az hangzatosabb volt.

Amikor a mosás befejeződött, behúzódtak a szomorúfűz árnyékába, szalonnát sütöttek, s késő délután mikorra minden beszáradt, mentek haza. Az izgalom, a víz és a levegő annyira elbágyasztotta, hogy lefekvés után reggelig meg sem moccantak.

Ez már a múlt ködében elenyészett homályos emlékek fűzére. Azóta hány Vakáció következett és telt el gyarapítva az emlékek láncolatát. Felnőtt korban is a gyermekek vakációi meghozták a maguk élményeit: a tengerpart, a kirándulások felejthetetlen szép emlékek, mert az emberi bölcsesség a rosszat igyekszik elfelejteni.

Minden megváltozott, az életkörülmények, a kor, de a vakációs izgalom megmaradt. Kivált most, amikor az unoka vakációzik, a kedves és egyelőre egyetlen.

Izgatottságában annyira szétszórtak még a gondolatai is, azt sem tudja, mihez fogjon. Mit tegyen? Mert ugye voltak kényelmesebb idők is. Ha magukra maradottan is, de kiegyensúlyozottan éltek. A lányok elmentek. A felszabadult gondolkodással másként tervezték életüket. Elnyelte őket a város. Egyetlen jó támasz maradt Imre, egy távoli rokon elhagyott fia. A szülők elváltak, mindketten szélnek eredtek és a gyermek maradt. Ők voltak a legközelebbiek, magukhoz vették, de nem bánták meg, mert, ahogy nőtt, minden érdekelte és jó gazdálkodó lett belőle. Mindent rá lehetett bízni: szántást, vetést, aratást, az állatokat is rendezte. Nagy segítség volt. Pláne mikor Apót a bányában baleset érte és mindjobban gyengült az ereje.

Miután leszerelt a katonai szolgálatból ide jött vissza, és hogy imádta a járni kezdő unokát, akit abban az időben elég sűrűn hoztak a nagyszülőkhöz. Később elcsámcsogtak első szavain, amikor mint minden gyermek az autót tütünek mondja, de neki a vonat sihuhu, minden aprómarha legyen az tyúk, liba, vagy kacsa – kukuló, a kutya valus a nyul nuszus. Imrét sem tudta kimondani, ő megmaradt mindörökre Minisnek. Nyányáró az evés, bubusi az alvás és ki tudná felsorolni az édes apró gügyögéseket. Papát imádta, de a nagyitól félt, mert szigorúbb volt és következetes, nem engedett mindent utána. Imrével kölcsönös volt a rajongás.

Mindenhova magával vitte. Együtt hajtották a lovat, de úgy, hogy a gyeplőt és a korbácsot is a kezébe adta. Amikor a malomba vitte a zsákokra ültette és hangosan kurjantgattak. Amíg őröltek, az árokból rákokat szedett elő és mutogatta a csúf ollós állatokat. Madarakat lestek meg és egyik alkalommal megmutatta hogyan bújik ki a csibe a tojásból. Nagyon tetszettek a gyereknek a szép pihés csibék. Egyszer hallotta, hogy a kotlótól eltévedt csirke nagyon sír, felvette és a többihez akarta vinni, de a kotló gondolva, hogy tőle vette el neki ugrott. A gyermek annyira megijedt, úgy szorította a csirke nyakát, hogy megfulladt. Imre mentette meg a kotló támadásától. Azután nagy ívben elkerülte az aprómarhákat.

Az élet vége felé már gyorsabban telik az idő. A nagyi sohasem panaszkodott, vagy talán elhallgatva fájdalmait némán tűrt. Egy este nemsokára éjfél után örökre elaludt. Felment az Örökélet virágos mezejére. Lehangoltság, csend maradt utána. Nemsokára Imre is meggondolta magát, s egyik nap bejelentette Apónak, hogy neki is rendeznie kell az életét, a barátjával már megbeszélték és elindulnak szerencsét próbálni. Mit tehetett Apó? Lehajtott fejjel végig hallgatta.          Csak annyit kérdezett:

−        Jól meggondoltad?

− Igen, bátyám – jött az őszinte válasz, de érződött, hogy csomó szorong a torkában.

− Akkor Isten vezéreljen − sóhajtotta az öreg és egy könnycsepp csillant meg szeme sarkában és tévelygett arca ráncai között.

Imre is elment. Hosszú idő telt el az óta és mégis mintha a tegnap lett volna. Próbált lélekben megerősödni egyedüllétében és ráeszmélni, hogy ezen túl minden rá vár. Házassági évei alatt volt alkalma és lehetősége ellesni bizonyos fogásokat asszonyától, így a lehetőségekhez mérten megbirkózott a rázúduló nehézségekkel. Néha elmélyült gondolataiban, hogy bizony valamikor többen éltek a faluban.

Egyesek a TSZ-ben dolgoztak, míg mások a közeli bányában. Őt, mint bányászt már régen nyugdíjazták, szerencséjére, mert bizony megszűnt mind a kettő. Akkor állt be a káosz, kezdett kiürülni a falu, mert új megélhetési formát kellett keresni. Imrét is ez sodorta el és még csak életjelt sem ad magáról!

Nemrég hétpecsétes titokból derült ki, hogy megtalálta az anyját és utána ment Amerikába. A nép megritkult. Aki nagyon ragaszkodott a földhöz belevágott az állami kölcsönökbe gépek beszerzéséhez, hogy jövedelmezőbben tudjon gazdálkodni. A föld mindig jó termést hozott, ha jól megművelték, de a régi eszközök már elavultak, nem illenek bele a társulások hasznosabb tevékenységére.

Az itteni ember hozzá volt szokva, hogy megtermeli a kenyérnek való búzát, az állatoknak a takarmányt és abból él, ami az udvarában és kertjében van. Az asszonyok még mindig házi kemencékben sütik a kenyeret saját termésükből, a maguk által nevelt állatok húsát eszik, és háztáji tejtermékeiket fogyasztják. Többsége a patakban mossa a ruháit és a kertjeikben termett gyümölcsből főtt pálinkát isszák. Mert a traktor is csak úgy megy, ha gázolajat tesznek belé, s az ember is akkor dolgozik lelkesebben, megiszik egy-két pohár pálinkát.

Apó jó ember volt. Mindenki szerette és úgy viszonyult hozzá. Felesége elvesztése után a kedves és jó kedélyű sógornő mindig elvállalta a kenyérsütést, néha a nagymosást is.

A fullasztó hőségben igyekszik még az utolsó előkészületekre. A hinta láncára csengettyűket aggat, hogy még jobb hangulatot keltsen. A nagy csebret kiteszi félig vízzel az udvarra, hogy legyen itthon is pancsoló és időnként lehessen hűsölni.

Tikkasztó a meleg. A nap már reggel alig kétlábnyira az ég peremétől tüzes vasfogakkal fújja forró leheletét. Kihalt a falu, csupán a mezőről hallatszik a kombájn tompa moraja. Aztán estefelé megkezdik a széna behordását, hangosak az utak a lódobogástól, a tehénnel vontatott szekerek nyikorgásától, a legelőről hazatérő marhacsordától. Füttyögtetés, ostorcsattogtatás, nótaszó. De napközben kihalt az udvar, az aprómarhák is szétcsámbolyognak, a pulykák a vén diófa lombürüjében keresik a hűs nyugalmat, a tyúkok pedig az istálló árnyékában kapirgálnak, heverésznek.

A lesötétített ablakú ház hűvösséggel várja az áldott gyermeket. Milyen jó lesz vele. Felvidítja magányos életét. És gondja lesz, hogy gyarapodjon testben, hisz mindig itt telt ki, mert itt nem orvosi utasításra ettek, hanem amúgy parasztosan.

Akácfa füsttel sárgított mangalica szalonnát, ropogós zöldhagymával. Nagyon szerette a friss sajtot, ordát, kolbászt a kertből szedett paradicsommal és paprikával és a piros héjú friss kenyeret. Vasárnaponként a templomból hazatérve a megterített asztalon gyöngyözött a tyúkhúsleves grízgaluskával. Itt mindig szemet kápráztató dúskálásban volt része és ez meg is látszott rajta, amikor érte jöttek.

Csak rövid időre hozzák és az is úgy rohan. Milyen jó lenne a végtelenség. Egy nap elviszi a mezőre, mert imádja a nagy munkagépeket.

Sándor a szomszédos fiatalember nemrég nősült, nagyon szereti a pujákat, az ölébe ülteti, a kezébe adja a kormányt is, hogy kedve szerint tekerje. Aztán két kőr után átül a bálázó gépre, mely összegyűjti a kombájn után a szalmát, préseli, kötözi, elhagyja és újat kezd. Meglovagolja a szalmakötegeket. Apó derűs mosollyal figyeli, és közben párhuzamot von a hajdani és mai gyermek érdeklődése között. Ő félt a lovaktól. Az ő idejében pedig minden lóvontatású volt. Ma már gépesített.

Kézen fogva sétálnak az erdő felé. Puha kis keze Apó csontos tenyerében pihen. Szeretettel szorongatja az apró kis ujjacskákat. Milyen jó kéz a kézben menni vele. Apró lépteit igazítani próbálja az öreg lomha járásához.

Így bandukolnak, aztán az erdő egyik tisztásán pihennek meg. Madárdaltól hangos az erdő, apró állatok szaladgálnak ijedten. Megnyugtató a friss levegő, az avar enyhén savanykás szaga, még a harmatnak is van illata. Hangyák mászkálnak a földön, hátukon cipelik tojásaikat.

A népi hiedelem szerint ez eső közeledtét jelzi, ha a hangyák csoportosan menekülnek. Felsejlik mennyit mesélt annak idején a lányainak a hangyák szorgalmáról, a méhek szervezett életéről. Mesélhetne, de mit mondjon? A mai gyermekeket a gépek, az internet, a tévé érdekli. Onnan gyűjtik az információkat. Az ő gyermekkorában nagyon örültek, ha az iskola szervezetten elvitte moziba és megnézhettek egy csodálatos Disney rajzfilmet, amit ha nem az iskola nagyobbik termében, akkor a kultúrházban vetített a kijáró karaván.

Ma a tévé tele van alaktalan torz figurákkal, azt sem tudod, mihez hasonlít, agresszív lények, állatok, beszélő vonatok és autók s ez mind leköti érdeklődésüket. A rengeteg zenecsatornán idétlen fél pucér négerek rázzák magukat ütemesen erotikus ölelgetésekkel és erre alszanak el. Hát ezek után elénekelhető a Tavaszi szél vizet áraszt vagy, Megyen már a hajnalcsillag lefelé. Pedig milyen szépek, tartalmasak és nekünk inkább vérpezsdítőek, mint a pop és metál zene és az angol ugatás.

Édes pillanat, amikor este lefekszik és az alvó gyermek piciny kezét simogatja és figyeli arcát, ahogy álmában mosoly cikázik szája szélén, vagy csücsöríti, mintha mondana valamit. Óvatos, nehogy felkeltse. Ilyenkor átsuhan gondolatain, hogy minden véges, egyszer örökre el kell válni. Gyötrődik, miért annyira rövidek a vakációk, vagy egyáltalán miért hagyják oly kevés ideig a gyermeket vele?

Alig telt el két hét s már itt az autó, felpakolják és viszik mosolygós bíztatással, hogy aztán még jönnek.

A gyermeket ölébe veszi, az meg gömbölyű kis karjaival átöleli a nyakát és a fülébe súgja: ”Szeretlek, papa, visszajövök hozzád, de Minist is hívd haza!” Ennyi. És felberreg a motor, elindul és eltűnik a kocsi a nagy porfelhőben. Csak áll mozdulatlanul lehunyt szemmel. Az autó rég eltűnt, a porfelhő is felszállt. De ő nem mozdul. Torkában ott ég a visszafojtott kiáltás „Maradj velem, fogjad a kezem, hisz te adsz fényt múló életemnek!”

Ez is eltelt. Így teltek el kánikulás vakációk szép sorjában és maradt az emlék. Valamikor, talán nem sok idő múlva ő is csak előtűnő feloldódó emlék lesz az emlékezések sűrűjében, mint a sok-sok nyár. Állt mozdulatlanul, szeme sarkából kövér könnycseppek buggyantak elő és végig folyt az arcán, de ő keményen, mereven úgy tornyosult emlékei fölé, mint egy Isten...  

NAGYKÁROLY, 2010. augusztus.