Kokárda...Helyes viselése...

A kokárda (szalagrózsa) - mint magyar neve is mutatja - eredetileg színes szalagból készített kör alakú, rózsadíszt szimbolizáló, eredetét tekintve főúri ruhadísz. Első ábrázolásai a 18. század közepéről ismertek, francia és angol festményekről.

Mint nemzeti színű kitűző a francia forradalom idején, 1789-ben tűnt fel, hagyomány szerint Gilbert du Motier de La Fayette  márki készített először kék-fehér-piros szalagszínekből kitűzőt. Később ezeket a színeket vették alapul amikor a Francia Nemzetgyűlés megalkotta a polgári állam nemzeti zászlóját. A trikolor kokárdát még - követve a divatot - a franciák rendszerint kalapra tűzve hordták. Viselője ennek feltűzésével mutatta, hogy szimpatizál, adott esetben tevékeny résztvevője a polgári forradalomnak.

A polgári - nemzeti színeket - mutató kitűző ezt követően Franciaországból terjedt el a 18–19. századi forradalmak idején egész Európában és Amerikában.

A magyar kokárdát március 15-én, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetét jelentő pesti forradalom évfordulóján szokás viselni. A magyar hagyomány szerint a pesti radikális ifjúság vezérei Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától illetve Laborfalvi Rózától kaptak nemzetiszínű kokárdát a forradalom estéjén. A francia kokárdától eltérően nem kalapra tűzték, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére a szív felőli oldalon.

A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, mivel egy nemzetiszín szalagcsíkot körbehajlítanak, és ahol összeér, összetűzik. Olyannyira magától értetődő volt ez 1848-ban, hogy a sebtiben rögzített törvénycikkben az állami színekről és jelképekről nem is tartották ezt fontosnak külön leírni.

1848. március 15-én a pesti forradalom estéjén a Bánk bán előadásán Jókai Mór szónokolt a színpadon, amire így emlékezett vissza egy későbbi írásában:

„Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte."

Már 1848-49-ben is a pántlikával ellátott kokárda terjedt el.

A szabadságharc leverését követően tűzzel-vassal irtotta a bécsi kormány a rebellis magyar polgári eszmékre utaló szimbólumokat, így a kokárdát is. Csak az 1867. évi kiegyezést követően lehetett újra elővenni, és alkalmanként feltűzni.  A Kádár-rendszer alatt hallgatólagosan megtűrték a hivatalos állami ünneplések alatt viselését, de ellenségesen néztek arra, aki egyéb alkalmakkor fel merte tűzni. A magyar kör alakú nemzetiszín pántlikás kokárda a szabadságvágy és függetlenségi eszme kitűzőjévé vált Magyarországon. 

Egy újabban elterjedt vélemény

Katona Tamás egy 2004-ben elhangzott vélekedésére alapozva a 21. század első évtizedében terjedni kezdett az a vélemény, hogy a színek szabály szerint belülről kifelé olvasandóak, tehát kívül a zöldnek kell lennie. Ezt sokan kibővítik még ezt azzal, hogy azért terjedt el „hibásan” a kokárda, mert anno Szendrey Júlia „elrontotta”. Eltekintve attól, hogy egy elrontott körbehajtás nehezen változtatta volna meg a „szabályt” – ha lett volna –, e vélekedés „igazolása” is nem több puszta indokolás nélküli felvetésnél.

„… Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb. Az olasz kokárda amit mi hordunk, mert ugye az osztrák fekete-sárga kokárdát is úgy hordták, hogy a katonának a csákóján egy sárgaréz lap volt és a közepén egy fekete gomb. Fekete-sárga. Tehát így kellene kinéznie a kokárdának.”

Katona Tamás itt, e szöveghelyen nem kokárdáról, hanem szalaghalról beszél. Állítása szerint azért kellene fordított állásban – kívül a zöld, legbelül a piros szín – elkezdeni a hajtást, hogy alul a két keresztben álló farkincánál ne fejtetőre állva legyen látható a szemnek megszokott színsorrend – vagyis azért legyen nagy szakaszon kifordítva a nemzetiszínű szalagcsík, hogy alul, egy jóval kisebb darabkán a szemnek megszokott formát mutasson.

Hermann Róbert történész szerint a korszakból ismert kokárdákon mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.

A piros-fehér-zöld színhármas meggyökereztetése azonban nem kizárólag a márciusi ifjak érdeme, ők csupán "rehabilitálták" a nemzeti színeket.

A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi.

Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idelyén is használtak téves kokárdákat, nem mindeki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani.

Manapság téves történelmi berögződések és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.

A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld.