Vadregényes fenyvesek homálya,

Sziklabércek, felhők közelében!

Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,

Hű szerelmem forró érzetében.

Szebb talán a rónaság vidéke,

Délibábos pusztáknak lapálya,

S vonzó, enyhe, édes mosolyával

Vidám halmok, völgysíkok hazája.

Mind hiába... köztetek születtem,

Csermelyzúgás, bérci vad virágok!

Szívem egy, és szívem egy szerelme

Csak egyért, csak értetök sovárog.

Mily dicső e bércek közt az élet!

Föld fiához közelebb az Isten,

S messze mindaz, min a nagy világ csüng,

Sápadozva, mint rab a bilincsen.

Forróbb itt a szülőföld szerelme,

Szabadabb a szívnek dobbanása,

A gyönyörrel félelem határos,

S nagyszerűbb a lélek gondolása.

Im az ég és tiszta levegője,

Im az erdők tengerének árja,

Mely örök zöld s mint a büszke lélek

Fellegekben úszik koronája.

Hótetőknek távol csillogása

Rá fénylik az erdők éjjelére,

Színeikből gyönge szivárványt sző,

Hajnal, alkony a táj kék egére.

Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek

Koszorúja, mint egy tündér álom;

Kékes ködben elzavart falucskák,

S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.

Bérc-oldalban nyájak legelésznek,

Csermelyek kigyódznak a határon,

És fészekként könnyű malmok függnek

Zuhatagot síró vén sziklákon.

Itt kél a nap, itt nyugszik le később,

Itt néz a sas büszkén a szemébe,

Itt ereszti meg szárnyvitorláját,

Hogy elsápad a kelő hold képe.

Itt zendíti az erdők tündére

Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,

Kérve a hold édes mosolygását,

Bús dalával, harmatos szemével.

Szánja a hold, föllebbenti fátylát,

Ajakára nyájas mosolyt vészen,

És szerelme fényes tengerárját

Elönti az erdő-messzeségen.

Néz a pásztor, s bámulja világát,

Hosszu horgas botjára hajolván,

S elmereng a távolban morajló

Fürészmalom s vizesés siralmán.

A hold fényén, éji pompájában,

Im a vidék még egyszer kitárul,

Árnyak nyulnak, himbálnak a légben

A virasztó hegytetők ormárul.

Álmos erdők mélán álmodozva

Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;

Meg-megharsan távolból egy kürtszó,

És reá száz visszhangok felelnek.

Majd a csendben a szomszédfalvakból

Az ebeknek csaholása hallik,

S nyikorgása borviz-szekereknek

A kanyargó úton megnyilallik.

Őrházaknál hamvadó tűz pislog,

Egy-egy székely vészi útját arra,

Hosszu puska mellett énekelve

Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!

De ki tudna mindent elbeszélni

Rólatok, ti kedves völgyek, bércek?

Még is mért, hogy gyakran elborúlok,

És szememben forró könnyet érzek.

A várromok, az ősök sirhalma,

Kérdik tőlem: hol Attilla népe?

Élt-e még a székely s hol van Erdély

Szabadsága, neve dicsősége?

E kérdés csal könnyeket szemembe,

Siratom én elhunyt szabadságod

S híred, melyet fényessé nem tészen

Nap- s holdfényben tündér csillogásod.

De mért sírjak? Amott a sziklákon

Felrepülni sascsoportot látok...

Hah e bérc a sasoknak tanyája,

S itt születnek mennydörgő villámok.

Tán e népnek majdan a sasokkal

A magasba szárnyal gondolatja,

S a szabadság viharos érzése

Hideg keblét még egyszer áthatja.

S újra látjuk szárnya szabadjában

Napsugárhoz merész repülését,

És meghalljuk hosszu ébredése

Villámokkal terhes mennydörgését.

1847