Forgács az érzelmei magaslatán

            Néhány napja felfigyeltem öcsém fúrcsa viselkedésére.Mintha takargatna,titkolna valamit.Időnként bemegy a kamrába,majd figyelmesen,biztosítva magát kioson és áttrappol az udvaron egészen a fészerig s aztán jó ideig eltűnik,nem jön elő..Furdalta kíváncsiságom és elhatároztam,hogy végképp kiderítem titkolózását.Észrevétlenűl követtem.A fészer egyik sarkában volt meghúzódva és a lopott fasírttal egy kis kutyát etetett.Ahogy észrevett összerezzent.

-A frászt hozod rám !

-Nó,lám csak mit dugdosol – mondtam és szemügyre vettem a kis korcsot.Aranyos,gömbölyü    gomboc volt,sötétbarna,a hasa és a tappancsai fehérek,a kis lelógó füle és a feje inkább feketének tünt.Áldott kis teremtés,és ahogy csillogó szemével értelmesen figyelte az öcsémet és várta az újabb falatot,nagyon megtetszett nekem is.

-Meddig akarod dugdosni - kérdeztem öcsémet - hiszen ennek szabad tér kell, hogy szaladgáljon, ahhoz, hogy fejlődhessen.

-Tudod,az úgy volt,hogy a barátom édesanyja rám szólt, hogy hozzam már el,mert többen kérték és attól is fél, hogy a sok kölyök  szoptatását megsínyli a szuka. Én elhoztam, de félek mit szólnak majd az ősök, ha meglátják ?

-Ne aggodj,azt is megoldjuk – bíztattam, majd a kis kuvaszt az ölébe vette és kicafrangoltunk az udvarra. A kutyus a szabadban igyekezett bemutatni játékos tudományát. Talált egy forgácsdarabot és szájában tartva azzal szaladgált bravúrosan.

Akkor jött felénk édesanyám. Meglátta a kölyköt és rászólt az öcsémre, hogy vegye ki a forgácsot a szájából, mert még lenyeli.Én viszont kihasználva az alkalmat, a helyzet magaslatán szóltam édesanyámnak

-Jó,hogy jöttél.Ezek szerint te leszel a kölyök keresztanyja.Még nincs neve,de ezután Forgácsnak fogjuk hívni.Édesanyám elmosolyodott,még kevés ideig nézelődött aztán elment fontosabb dolgait végezni. Így vette birtokába Forgács a nagy udvart, mindent szabad volt neki és mi vígan játszadoztunk vele. Ahogy nőtt, magunkkal vittük a Marosra és a parton, a bokrok alján kiterített fürdőlepedő és cokmókjaink mellett hűségesen ült éa őrködött. Mi

vígan hancúroztunk,pancsoltunk a vízben.Forgács annyira éber volt,hogy senkit sem engedett a területünk közelébe. Még engem is megugatott, amikor lopva, hogy a többiek ne lássák,oda  osontam,hogy kekszet csórjak.Ráncba borult a homlokom,hogy velem akar ujjat húzni, majd

felkaptam az ölembe,berohantam vele a vízbe és jól meglendítve bedobtam.Élvezet volt nézni

milyen szaporán mozgatta a lábait úszás közben,de ahogy partot ért,nem teketóriázott, megrázta magát és visszaszaladt őrhelyére.

         Nem tudom a szeretettől, vagy a jó táplálástól,de Forgács hírtelen kifejlődött és akkor

érvényt kellett adni az édesapám nézetének,hogy a kutyának láncon a helye. Még volt egy brutálisan dúrva véleménye is, hogy a kutyának fejszével le kell vágni a farkát és az hamissá teszi,akkor minden bejövőre bőszűlten acsarog és ugat,mert azt hiszi az illető az elkövető.

Ezt a vandál felfogást nem osztottuk és megóvtuk Forgácsot,hogy ép legyen. Öcsémmel elmentünk láncot vásárolni. Válogattunk, hogy aluminium legyen, ne legyen nehéz a viselése.

Ez alatt édesapám elkészítette az ólat.A bejáratát szép mintásra faragta és apró piros cserepekkel fedte be.Kutya szemmel nézve kész palota volt.Gyönyörködtünk benne és Forgácsnak is tetszett, mert láncra kötve rögtön bement,lábait a küszöbre téve lehasalt,majd fejét a lábain pihentetve hamiskásan nézett ránk. Olyan szépre sikerült az ól a piros cserepekkel, hogy a gólya is fészket rakhatna rá, magyaráztam öcsémnek. De az lehetetlen

mert Forgács nem bírta a szárnyasokat.Nem üldözte, nem csinált galibát,csupán a láncos határon belül nem engedett egyet sem. De mégis egy kivétel volt. Egy kiöregedőfélben levő tyúkanyó, akire igazán ráfért az elnevezés, mert már két alkalommal szaporította a baromfiudvart csibékkel. Tartása olyan asszonyos volt.Apró kis taraja vöröslött és fekete tollazata fénnylett az egészségtől.Csupán hasán jelentkeztek az öregedés jelei, mert onnan elhullatta tollait és már kötelességét, sem teljesítette eléggé,ritkábban tojt.

    Megfigyeltem agyafúrt észjárását. Mikor Forgácsnak ételt hoztak,ő is megjelent a helyszínem.Kis ideig nézegette amint eszik,majd kostolni probálta volna, de Forgács mutatta   a fogait és acsarkodott.Tyúkanyó sem tétlenkedett,felborzolta tollazatát és éles csőrével odakapott a kutya orrához.Az vinnyogva eliszkolt és a tyúk nyugodtan belekostolt a kutya elemózsiájába. Persze nem hasonlított a gabonához,de azért csípkedett belőle. Később ebből olyan rendszer alakult ki,hogy Forgács mielőtt hozzáfogott volna az evéshez,körülnézett,ha a

Tyúkanyó hiányzott a tálaláskor.

       Édesanyám szerint a tyúk ideje lejárt. Eldöntötte, hogy egy vasárnapi terítékre épp elegendő lesz, amíg annyira telt és nem kezd el kotolni, hogy veszítsen súlyából..Nálunk mindig égesanyám volt a koránkelő,mert temérdek reggeli munkája volt és nem szerette,ha  körülötte zajongunk.Félig álmosan kitámolyogtam a nyárikonyhába,ahol már serénykedett.

Az asztalon ott volt kiterítve tyúkanyó pucéran, lekoppasztva szép fekete toll ruhájától. Édesanyám épp a felbontással és darabolással volt elfoglalva s így ide adta az eldobni való belsőséget,hogy vigyem ki a kutyának.Kivittem és letettem az edénye mellé.Komótosan előjött, jó nagyot nyújtózkodott,aztán odacammogott a tyúkbelekhez.Megszagolta,majd lehasalt mellé,rátette a tappancsát és elkezdett szűkölni. Megfordultam és szinte szoborrá dermedtem.Forgács a szag után ráismert a barátjára és nem nyult hozzá.Nem láttam, hogy könnyezett-e,mert az én szemem hírtelen ellepte a keserű könny.Kis idő múlva felállt,

elcammogott az ól mögé és a porhanyos homokos földben kaparászni kezdett.Kis gödröt ásott

majd a tyúkbeleket odavonszolta és elföldelte.A közeli templomban megszólalt a reggeli harangszó.