DÉLI VIRRASZTÓ

        Már jól benne voltunk az őszben. Rég befejeződött a betakarítás, a mezőn már csak traktorokat és lófogatos szántó-vetőket lehetett látni. Néha végigszáguldott egy vékony szél a határon, ahogy az öregek és a cigányok nevezték a túl hideg, csípős légáramlatot. Ilyenkor már állig gombolkozva, behúzott nyakkal igyekeztek a munkák befejezésével. Mert másképpen hat az idő múlása a szobában,a vígan pattogó tűz mellett,

        Az iskolában is már szinte feledésbe merült a tanévnyitó becsengetés. Ilyenkor már folynak az előkészületek a dolgozatírásra és a sikeres dolgozat eléréséért gyakoribbak voltak a fogalmazási órák, melyeken egy adott témát kellett kidolgozni egyéni elképzelés, szabad gondolatszárnyalás által. Az osztálytermet csend ülte meg, csupán a tollak sercegése hallatszott, mert a legyek rég elültek, s így a mély csendben nem lehetett hallani a légy zümmögését, ami a nagyi legtalálóbb hasonlata volt, amikor a csendről esett szó. Az óra a vége felé járt már, amikor az első padban ülő Eliza, a vézna cingár leányka sikoltva ugrott fel  és kiabálta „Egér! Egér! Tanár úr, egy egér szaladt el a lábam mellett!” Megbolydult az osztály, mindenki abbahagyta a fogalmazást, és kíváncsian keresgélték az élő, igazi egeret, amely felmerészkedett az emeleti osztályba.

         A tanár mindenkit helyre parancsolt és elindult összeszedni a fogalmazásfüzeteket. Az osztályban félhangos duruzsolást váltott ki az esemény. Eliza tovább reszketett, de egyesek szerint megjátszotta hisztiből a félénket. A nagy kíváncsiskodások közepette a beképzelt Sándor, a polgármester fióka eléggé hallhatóan adta mindenki tudtára, hogy az egér az én táskámból ugrott ki. Ő látta, de nem szólt,hogy ne törjön ki a pánik. Aztán a szünetben nagy kíváncsiskodó gyűrű alakult körülöttem és azt találgatták, hogyan kerülhetett az egér a táskámba? Persze András a nagypofájú  tele szájjal harsogta, hogy biztos az apám mind elitta a pénzt és nem volt más amit tízóraira csomagoljanak.. Ez rosszul esett. Nagy sunggal és könyökléssel, kivergődtem a csoportosulásból és elszaladtam az udvar végében álló, hatalmas, vastagtörzsű platánfa alá. Görnyedten magamba szálltam, és tanakodtam magamban mitévő legyek? Szégyellnem kell magam a megbélyegző durva kijelentésért, vagy egyszerűen enyhe kézlegyintéssel tovább álljak és ne törődjek senkivel és semmivel. Az tény hogy az ősz közeledtével, mivel a falu szélén lakunk rengeteg egér begyült hozzánk és a lakásban meg a gazdasági épületekben mesés életet élhettek, mert senki sem zavarta. Mi meg mérgelődtünk, hogy mindent összerágnak. A nagyi többször hangoztatta, hogy igazán elférne egy jól egerésző macska, de mindig csak elképzelés maradt.

          Ahogy gondokba merülten álldogáltam a platánfa alatt, szinte észrevétlenül termett mellettem Irén. Együttérzően megsimogatta a fejem. Azt hittem vigasztalni akar a nagyképűek támadása ellen, de a távolba nézett mintha gondolkodna, aztán megfogta a karom.

-          Figyelj, én tudok segíteni, ha akarod. Bizonyára behúzódtak az egerek hozzátok a mezőről.  Nekünk van két süldő macskánk. Az ősök már rég túl akartak tenni rajtuk, de én idejében eldugtam őket, azóta nevelem, s ha gondolod, elviheted.

Bízva abban, hogy a nagyi is már többször említette a szükségességét, órák után elmentem Irénnel a zsákmányért. Bementünk a fészerbe, ahol egy nagy ládában lefedve tartotta őket.  Mikor felnyitotta a láda fedelét, két ijedt szempár nézett csodálkozva. Gyönyörűek voltak, jól tápláltak, fényes szőrűek.

-          Mindkettőt vihetem? – kérdeztem

-          Persze. –mondta Irén – hisz úgyis nálunk halálra voltak ítélve!- Gondolkoztunk,hogyan lehetne megoldani az elvitelüket. Irén nem jöhet mert nagyon messze lakunk, a falu szélén. Végül úgy döntöttünk, hogy beszorítjuk a kabátom alá mindkettőt, Irén meg összegombolja a kabátot, úgy,hogy a fejük azért kinn legyen, kapjanak levegőt.

-          - Te, ha látják az utat, nem fognak visszajönni?- tettem fel a sületlen kérdést.

-          Oh, hogy gondolod? Láthattad, hogy egy ládában voltak elrejtve, azt sem tudják hol lakunk.

Így megnyugodva elindultam a két cicával. Az egyik koromfekete volt, a másik meg fekete – fehér tarka. Nem érhettem nagyon távol Irénektől, amikor a fekete elkezdett csúnyán morogni és éreztem, hogy a pulcsimon keresztül süllyeszti a karmait a bőrömbe. Bizonyára a morgása után ítélve kandúr volt. Hirtelen útnak eresztettem és nem is bántam, mert a fekete macskákról annyi babona és hiedelem terjeng. A másik sokkal nyugodtabb volt. Mire hazaértem jól bemelegített, de az örömtől is lángoltam, hogy mekkora dicséretet kapok a nagyitól, mert végül én oldottam meg a helyzetet.

      Nagy volt az öröm és az elégedettség a családban. Mindenki tudomásul vette, hogy gyarapodtunk, és feltétlenül előzékenyen , kíméletesen kell viszonyuljunk hozzá, nehogy itt hagyjon. Mert a macska már ilyen. Nincs benne a kutyahűség, nagyobb benne az egyéniség és a diszkréció, mint a kutyában. Elvárja, hogy szeressék, simogassák, de ha durvaságot, meg közönyösséget tapasztal tovább áll.

      Mindenekelőtt nevet kellett adni neki. Amint felidéződött bennem az Eliza hisztis rikoltozása, talán bosszúból, Lizinek neveztem el. Megérkezése után, mikor már valamennyire megnyugodott, óvatosan körbeszaglászott, ismerkedett a lakással. Az összes ajtók megnyíltak előtte, mert a teljes lakást munkaterületnek számíthatta. Szerencsénk volt vele, már az első nap három egeret fogott. Gyakran elnézegettem a Lizimet, kicsi fülű, hosszú  farkú és puha szőrű volt. Mind a négy tappancsa és a fülei fehérek voltak, a nagy sárga szeme fénylett, mint a tűz. Hamar összebarátkoztunk. Ha ölbe vettem dorombolt, én meg simogattam a puha szőrét, de ha egérszagot érzett kiugrott az ölemből és végrehajtotta eredményes vadászatát. Éjjelenként is nagy zajt csapott, de apránként kiirtotta az egereket.  Megfigyeltem esténként amint elnyúlt a meleg kályha közelében és aludt. Olyan igazi féléber  

vadászalvás volt, mert minden neszre félig nyitotta a szemét és lustán körülnézett.

        Lizi bátor és kedves viselkedése után igazi családtagnak számított. Annyira szobatiszta volt, hogy éjjelre is benn hagyhattuk, annak ellenére, hogy édesapám néha morgolódott, hogy  az állatnak kinn a helye. Elkényeztettük hálából, mert dolgos állat és hasznos munkát végez.  Tavasszal, amikor megkezdődött a macskák szerelmi időszaka, őt is gyakran hívták rajongói, és kikérezkedett. Akkor kinn töltötte az éjszakát. Idők multával a nagyi vette észre elsőnek a változást. Bizonyára ő azelőtt is kritikus szemmel figyelte, de nekünk nem szólt., csupán csak akkor, mikor a Lizi tejmirigyei megduzzadtak és látszott a szoptatás nyoma. Abban az időben nagyi finomabb táplálékkal látta el és figyelte minden lépését, amíg felfedezte a rejtekhelyet.  Előttünk titkolta, nehogy megrohanjuk és megzavarjuk a kis család meghitt életét. Addig nem is tudtuk, csak miután Lizi bevezette a csöppségeket a házba. Ő jött elől, gyakran megfordulva, meggyőződjön, hogy a kicsinyei követik. Ez olyan bemutatás számba ment, dicsekedni szeretett volna velük? Ki tudja! Ragyogó szemű apróságok voltak. Az egyik    

fehér – fekete tarka, a másik szürke tigris csíkozattál, de a legaranyosabb. a háromszínű tarka volt fekete, fehér és sárga foltokkal. Talán annak volt a legkecsesebb a mozgása,. A másik kettőtől eltérően, melyek pajkos, játszadozóak voltok, a háromszínű igazi pipiskedő kisasszonyként hatott. Később aztán a furcsaság megszokássá vált, természetes volt a cica család a mi életünkben. Lizi annyira vigyázott rájuk, oktatta őket . Érdekes volt, amikor ettek, körben állták a nagy tálat, egyik oldalon Lizi volt és szemben vele a három csemetéje.  Igy vált mindennapossá a jelenlétük.

          Egyik nap a szomszédasszony sietett be és sopánkodva mondta a nagyinak, hogy jöjjön gyorsan, mert a Lizi ott fekszik az út közepén, elütötte egy autó. A hír hallatán mindannyian megdermedtünk és tanácstalanul néztünk egymásra. Ebédidő volt. A macskák tála tejjel megtöltve várta az étkezőket. A három csöppség már a helyén volt és mindegyre forgatták a fejüket, nem akartak hozzálátni, amíg az anyjuk nem jön. Aztán bátortalanul csak nekiestek a tejnek, finomkodva lefetyeltek és mindegyre figyelték, mikor érkezik Lizi. Szíven ütött mindannyinkat a döbbenet. Néztük a kis árvákat, akik még nem tudták felfogni az élet sötét oldalát. Szemünkből pergett a könny, mert sajnáltuk a kicsiket és azt, hogy Lizi már nincs többé. Az egész esemény úgy hatott, mint egy déli virrasztó. Csupán a kis cicák bátortalan lefetyelése igazolta, hogy nem állt meg az élet.

,