Bátortalanoknak
Ne fojtsatok el magatokban hangot,
ami arra buzdít, vívd csak meg a harcot,
azt,mi talán soha nem lehet a nyerő,
ám mégis azt kívánja, legyen meg az erő
Benned, hogy kimond:
Nem hasonulok!
Én vagyok ki legszebben festi a szobát,
Vagy én vagyok ki szívből fújja Ady szavát.
Az én házam tája a legrendezettebb,
S az én kezem közt nőnek felnőtté gyerekek.
Mindeniktök ott van a nyertesek között.
Ez el nem vehető, folytonos és örök.
Keverj, kavarj, formázz, számoljad kvántumod,
Csak fedezd fel és ne hagyd veszni
tálentumod…
Bunkó vagy, vak, gyenge, hallottad eleget,
Keményen bővíted a vesztes sereget!
Ámde ott van mégis bennetek a szikra,
Ami ott volt már, ahogy meg volt írva, amikor
születtél.
S végre rájöttél,
A bukó nem én vagyok!
Hisz úgy lettek a nagyok, hogy folyton
szidalmazták.
Hogy bénaságuk kráter.
Nem voltak ők mások csak pipogya fráter.
Ők meg leküzdöttek ezer nehézséget!
S végül meglelték azt a tehetséget,
Ami csak az övék!...
És mielőtt végleg meddőnek kell lenned,
Megvan mibennünk is.
De legfőképpen benned!
Hát írjad versed, prózád! Szóljon az az ének!
Vagy akár csuszából állíts műemléket a kései
kornak!
Fenékbe rúgnak? Építsd, írd át újra.
Sikerülni fog, de ne nézz vissza újra
A fájó, könyörtelen, lélektelen múltra,
Csak az eljövendő holnapra, az Újra!
Ha mégis úgy érzed, élted kiégett,
Ültess hát egy fát, azt hagyd meg emléknek.
Meglehet, hogy neved feledésbe borul,
De a fa megőrzi, amíg él és virul, hisz nála a
lelked!
Csak szívedből ültessed!
2010-augusztus-21
Kommentáld!