Az öregedés morfológiája

        A morfológia az egyes szervek és szervezetek alakjával és felépítésével foglalkozó tudományág. Egyszerű szóhasználatban „alaktan”. De hát az öregedésnek lenne alaktana? Ha felsorolok a megfigyelésekből néhányat megállapítható. Egyetlen megtévesztő helyzet, amint a közmondás is aláhúzza, hogy mindenki magából indul ki. Vagyis a viszonyító alak „én” vagyok. Az öregedés folyamatában az ember minden téren lelassul, de hadd foglalkozzon ezzel a fejlődéstan, az orvostudomány, bizonyítson, én csak a saját megfigyeléseimre alapozok És ki áll a legközelebb, akiről viszonyított képeket láthatok, mint a párom. Ötven év egymás mellett, Úristen, kimondani is sok. De ez a valóság!

         Idővel módosul a házirend, változnak a szokások. Időskorban az ember kevesebbet alszik. Én nem vagyok hibernális típus, nem szeretem a fölösleges lustálkodást. Reggel korán kelek. Ahogy kiment az álom a szememből, már megkezdem a hajnali tevékenységet, tüzet gyújtok a konyhába, lefőzöm a kávét, mint valamikor. Akkor viszont kezdetét vette az álom megbeszélése, a napi tevékenység felvázolása, vagyis a reggeli csevegés. De ez már lekopott, elmaradt. A párom reggelenként fázósan húzódik a tűz közelébe és normális hangnemben, ha mondok valamit, meg kell ismételnem, mert nem hallja. A sok piszkálással, ahelyett, hogy orvoshoz ment volna tönkre tette a fülét. Mindegy volt, fültisztító pálcika, vagy gyufaszál, csak piszkálhassa, csökkentse szerinte a viszketést. Most nem hall jól, s nekem nincs ínyemre kiabálva beszélni. Nem fáraszt, csak idegesít, mert egy kívülálló azt hiszi, veszekszünk. Amúgy is lelassult, nem csak mozgásban, de értelmi felfogásban is. Bármit mondok, már nincs meg a fiatalkori rutinossága, hogy rögtön replikázzon .Most csak néz maga elé amíg tudatáig ér, aztán mire válaszolna, engem már nem érdekel. Már rég más gondolatok foglalkoztatnak. Lassan mozog, végigcsoszogja a lakást, s mindig arra gondolok annyira fárasztó, ha kissé jobban felemelné a lábát? Amíg az asztaltól a kályháig csoszog, nem kizárt, hogy odakap a rántás.. De neki mit számít, újabban semmit nem kostól meg. Frappáns történet a távolsággal, amikor egy öregember szexuálisan begerjedt, csak lassú volt a vérkeringése. Oda lépett a kandallóhoz és ott melengetve próbálta életre kelteni a szerszámát. Mire valamennyire keményedett, szaladt az ágyig az asszonyhoz, de csak lekonyult. A folyamatot néhány süldő srác az ablaknál meghúzódva figyelte, majd az egyik türelmét vesztve bekiáltott:” nagyobb sunggal és húzza közelebb az ágyat a kályhához.

           Régebb, amíg én tartottam a reggeli áhítatomat, ő kiolvasta az újságot. Már nem érdekli az sem. Így a konyhában, amíg elszürcsölöm a kávét, végig nézem a főcímeket. Igy akadt meg a szemem egy felhíváson, melyben az önkormányzat, mindenkit, aki ebben az évben tölti házasságuk ötvenedik évét, jelentkezzen, mert ünnepélyes köszöntő keretében fordulnak az ünnepeltekhez és minden házaspár ötszáz lej jutalompénzt, kap az önkormányzattól. Töprengés fogott el, hogy csak tartana ki, nehogy kicsoszogjon addig az életből. Hiszen ötszáz lej, majdnem egy fél nyugdíj. Biztosan el fogjuk osztani, mert újabban nem talál a szó, a vélemény. Ő mindent az unokáira költene, nekem viszont kedvem lenne utazni. Igaz, az utazáshoz nem elég a fele, mert messze a Fekete-tenger, de még a Baraganon az Amara sóstó is, melyekhez kedves fiatalkori emlékek fűződnek. Talán a Hargita vagy az alsóidecsi sósfürdő Valójában Idecsre egyedül szoktam menni, kis korában a lányommal. De a Hargita, az más. Ott ismerkedtünk, ott éltünk harminc évet. Harminc évet az ötvenből. Annyi élmény halmozódott fel és váltakozik emlékezetemben. Különösen a síelés. Igaz, nem vagyok biztos benne, hogy a feleségem volt már, amikor felmentünk a Madarasi-Hargitára. Kedves gyülekezőhely volt baráti körben., ezernyolcszáz méter magasan. Március vége volt, nagy hó, erős napsütés. Ilyen alkalmakkor derékig vetkőztünk, és bemelegítőként napoztunk, mert abban az időben még nem éget a nap, csak barnít. Nem volt társaság, csak ketten,Isten napsütéses kék ege alatt. Ahogy haladtunk a vetkőzésben, mindegyre begerjedtem és dugni szerettem volna, mert nagy volt a csábítás. Pucérra vetkőztünk és az egyezség abban állt, hogy a lejtőn, mely úgy saccolva lehetett háromszáz méter, leereszkedünk, és ha akkor is fog 

a„kandüh”,ott megejthetjük. Hagytam, hogy előttem ficánkoljon, szépen tekerte a slalomot, minden slamasztika nélkül. Nyomon követve csodálni tudtam hullámzó alakját, kerek, kemény fenekét, formás lábait. Éreztem, amint süvít a szél a lábaim között, borzolja a szőreimet. Eleinte még jól esett felhevült golyóimnak és a farkam is mindegyre berzenkedett az előttem haladó látványtól. Miután leértünk azt hittem jégcsappá fagyott, de nem, továbbra is megtartotta vérbőségét és sikamlott a helyére. Gondolom a különleges nagy élvezettől ott esett teherbe, mert ekképpen Ádám idejétől nem sokan tették. Akkor kapható volt minden extrém dologra. Most meg sem próbálnám, túl kiábrándító lenne.

          A dohányzással már akkor felmondtam, mikor a bányába kerültem dolgozni. Valahogy éreztem, hogy a kettő nem passzol. Aztán megismerkedtünk. Finomkodva szívta az akkor divatos bolgár cigiket, BT, KOM, Rodope. Annyira jól állt a kezében, hogy megbabonázott. Az motoszkált a fejemben, hogy ha egy ilyen törékeny csajt nem ver földhöz, nekem sem árthat. És újra kezdtem. De később, mikor már a hörgőim sípolni kezdtek, döntöttem, hogy ennek örökre vége! Rajtam nem uralkodhat a dohány, mert én adom a pénzt érte és megálljt parancsoltam. Az óta tartom. A páromat nem lehetett lebeszélni, meggyőzni. Ő abban látta az intelligenciát. Hiába érveltem, hogy tudományosan bizonyított, minél többet és tovább szívja, annál mélyebb ráncok képződnek az arcán. Nem riasztotta el. Alig három éve hagyott fel a füstöléssel, de a tudományos érvelés beigazolódott,egy könnycsepp sosem ér időben célba, mert kanyarognia kell a ráncok útvesztőiben.. Már enyhe pityergéstől is, könnyáztatta maszatos lesz, mint egy gyermek. Sokat lehet azon elmélkedni, hogy hová jutott. Nem falta az életet, de mikor megindult az öregedés lejtőjén, rohamosan haladt. Sok apró agyvérzés, fogínysorvadás, minden hozzájárult állapota változásához.. Pedig fiatalkorában a fogorvos szinte könyörgött, hogy hagyjon fel a dohányzással, mert a nikotin a legnagyobb serkentője a sorvadásnak. Sorra hulltak ki a fogai, alul felül protézis.. Most ha a seggembe kellene harapjon,utálat nélkül megteheti, csak kiszedi a protézisit , a megfelelő helyen összeszorítja és kész a harapás.

         Valamikor tűzről pattant volt, és égetett a nézése. Most inkább szúr, nincs langyos kisugárzása. Néha nem tudom megállapítani, hogy az effajta nézés segélykérő vagy vádló. Sok esetben bármerre megyek a lakásban, elkísér a tekintete. Egyetlen, amit átmentett a múltból, megmaradt jó alvónak. Lefekszünk, a hálóingben elvesznek összezsugorodott, aszott csontjai. Ha leteszi a fejét a párnára, már vége, nincs a valamikori hosszas beszélgetés. Hamar elalszik és horkol. Annyira, hogy észre sem veszi, amikor kicsúszik a fing, lassan, csendesen, elrettentő szaggal. Borzalmas, akár egy görény! Aztán, mint iskolás korunkban, ha valamelyik horkolt, elkezdtünk cöcögni, és akkor megfordult, s a horkolás is megszűnt Ezt a bevált praktikát teszem mostanában is. Csend lesz és a büdösség is elszáll. Az állomásról még behallatszik az éjféli sebes vonat robogása, majd később néhány mozdonyfütty a tolatástól, amit a kutyák már nem ugatnak.

          Ebben a nagy csendben engem is megszáll a pihenés előszele.  Elgondolkozom azon, milyen is lenne, ha valaki más megítéléséből látnám magam. Mert bizonyára bennem is történtek elváltozások. Engem sem hagyott érintetlenül az öregedés morfológiája. Csak az ember hiába néz tükörbe, magáról nem tud ítélkezni.

          Lassan megszáll az álom. Ismét fiatalon a Hargitán barangolunk ketten. Mikor felérünk a Madarasi csúcsra, látjuk az egész oldalt zöld hó borítja és mi ketten egy versenyszánkón  kuporgunk.. Előttem, ül. Hátból átölelem és érzem testem minden molekulája megbizsereg az izgalomtól, de tudom már, hogy dugás csak az aljban lesz. És elszabadul a szánkó, veszettül veszi a sebességet, már megállíthatatlan, a zöld hó porzik, de előttünk egy nagyon áttetsző vizű kék tó van. Hiába minden igyekezet, nem tudjuk kikerülni. Belecsobbanunk! A szánkó kinn marad és a párom mind mélyebbre, süllyed. Én tehetetlenül nézem, a víz fenntart, nem tudok segítségére lenni. Már nagyon mélyen van, hínárok kezdik betakarni és ocsmány, utálatos rákok támadják minden felől. Reszketek, didergek az izgalomtól és a tehetetlenségtől. Érzem,hogy nem a tó vize pereg rólam, hanem a verejték locsog rajtam. Hallom a rákok ollóinak fémes csattogását és hatalmas ordítással próbálom elriasztani őket.

          Felébredek. Érzem, hogy a verejték valóban kivert. És Ő töprengve, de melegséget sugárzó tekintettel néz rám,. „Istenem, hát álom volt? De jó! Olyan üres lett volna az élet nélküle. Hát itt van?” Átölelem a görnyedt aszott testet és szorítom magamhoz. A kezét érzem a fejemen. Valamikor, már az is felizgatott, ha puha vékony ujjaival beletúrt sűrű fekete hajamba. Mikor volt az? Most csak simogatja aszott kezével hófehér hajamat, de az is annyira bátorító és megnyugtató.