Annak emlékére, hogy kisöcsém voltál

               Az ember legféltetteb és ugyanakkor legszebb élményeit, emlékeit a gyermekkor tarsolyában őrzi. Csöndes napokon elmélazva, néha felötlenek a kristálytiszta csínytevések, melyek mindig megmosolyogtatnak, és gondolatban újra átéled öket. Független a kortól,a társadalmi viszonytól,a hovátartózástól a gyermekkori csíny mindig az marad,egészséges móka,mely leleményességet, fantáziát tükröz.

           Az öcsémet én neveltem .Igaz,belefért némi anyai támogatás is, de nyáron minden rám hárúlt.Reggelenként hallottam,hogy apám feni a kapákat,alig pitymallott,de ő rendes gazda módjára féloldalra feküdt a hátsó udvaron és a földbe vert üllőn lendületes karmozgással ütögette a kapákat,hogy élesedjenek..Felvert álmunkból,de mit számított, már éreztem,hogy a hidegrázás környékez amikor éreztem az anyám kezét a takarón,lehuzza a fejemről.majd a fülembe duruzsolja: - Szabolcs,mi elmentünk a mezőre, aztán ügyelj a gyermekre és rendezt a háztájit. Ebből mindent meg kellett értenem, ellátni a tehenet, kiengedni és megetetni az aprómarhákat, a kutyát és végül Zsoltot,a kisöcsémet.Morogtam hozzá,de mit tehettem egyebet ? Szembeszállni anyámmal? Az ugyancsak rossz kimenetelü lett volna, mert ott állt a háttér, apám az ostorral! Kegyetlen viharok dúltak lelkemben. Amikor így kezdődött a nap, tudtam, hogy mindennek vége. Hiába hívnak a srácok focizni, eprészni a mezőre, vagy madártojást gyűjteni, nekem befellegzett, sehova sem mehetek. S milyen lelombozó érzés, amikor ők kereket oldva tovább vágtatnak vihogva, éreztetik, hogy ők szabadok s én hozzá vagyok kötve az öcsémhez..

             Nagyon haragudtam Zsoltra abban az időben.Mindig fájlaltam az elmaradt focizást a fiukkal,s úgy éreztem,sosem fogom megbocsátani neki.A kisöcsém még apró gyermek volt.Jóformán járni sem tudott,csak üldögélt és mászkált.. Egy alkalommal egetverő ötletem támadt.Azon tűnődtem,mi lenne,ha a kölyköt betenném az apám katona hátizsákjába, és magammal vinném? Gyorsan döntöttem.Elő hamar a zsákot,kiporoltam,kitisztitottam minden benne tanyázó póktól, és amikor a srácok jöttek,elcsodálkoztak , hogy én abban az órában a kapu tetején ülök.

-Szabolcs,jössz focizni ? –kiáltották csúfolódva, hiszen hozzá voltak szokva, hogy a nyári döntőkből hiányzom.

-Igen!! – rikácsoltam én is örömmel mindenik ámulatára. Az amúgy is kancsal Bende Ákos úgy megszeppent, hogy a szemgolyói még jobban elferdűltek és Rendi Pista is kiejtette a hatalmas rongylabdát a kezéből. Én már előkészületben voltam .Öcsém ott kuksolt a hátizsákban a kapufélfa mellett.Leszálltam a kapuról,hátamra vettem a zsákot és kiléptem az utcára..Mindannyian hahótázva röhögtünk,dícsérték ötletességemet, csak öcsém nyöszörgött,de ki figyelt rá ebben a szertelen hangorkánban..Mindenki részesülni akart a kidolgozott terv izgalmában és felváltva vittük a zsákot a patak széli nagyrétig..Ott letettük egy hatalmas szénakazal tövében,hogy védve legyen a naptól,de azért rálátást biztosítsunk magunknak.És hozzáláttunk az izgalmat fokozó meccshez.Nekem persze duplán fokozta az  izgalmakat,mert azért nyugtalanitóan foglalkoztatott,hogy mit fog szólni anyám,ha megtudja? S így elgondolkozva és a félelemtől rettegve,ha valamelyik nekem passzolta a labdát és a többiek kórusban kiáltották „ Szabi! Szabi!!! – „ én azt hittem anyám van a nyomomban, s  úgy megiramodtam,hogy labda helyett én mentem a kapuba.

     Játék után emelem a hátizsákot s öcsém nincs benne. Teletorokkal űvőlteni kezdtem,mire mindenkiben megfagyott a vér. Mig mi önfeledten fociztunk az öcsikém kimászott a zsákból és kerülgette a szénakazalt.Ki tudja hányadik körét mászta tele pisivel és szarral.

-Mit csináljak most veled,te nyomorult? – kérdeztem és ő boldogan mosolygott és gügyögött felém..Úgy határoztunk,hogy föltétlenül meg kell fürösszük a gyermeket a patakban,mert így szarosan nem tehetjük a zsákba..Leültettük a patak szélére,ahol kicsi volt a víz és egymást félrelökdösve elkezdtük dörzsölni a bőrét,hogy piros lett bele. Egy jó hétig beteg volt Zsolt a  fürdés után.Minden alkalommal amikor csak ketten voltunk magunkra,símogattam és kérdezgettem,hogy ugye nem haragszik rám..És ő lázrózsákkal az arcán nézett rám és mintha értené aggodalmam erőlködve mosolygott.

        A mosoly sosem tünt el öcsém arcáról. Később, ahogy nőtt annyira veleszületett adottsága lett a humor, hogy fantasztikusan komikus helyzeteket tudott teremteni. Emlékszem a püspök látogatása nem számított akkora eseménynek a falunkban,mint az első mozi-karaván. Mindenkiben fokozódott a kiváncsiság a mozgóképek iránt.A falu annyira készült a nagy eseményre,hogy egyesek a mezőre is elfelejtettek kimenni. A tanító közbelépésére délután csökkentett áron rajzfilmeket vetítettek gyermekeknek. Mi is szerettünk volna menni,de apámat nem lehetett meggyőzni.Kijelentette,hogy ilyesmire nincs pénze,alig jút dohányra, neki ne könyörögjünk,mert elpáhol.Szigorú ember volt az apám és nem szokott semmit kétszer megismételni. Már- már lemondtunk mindenről,amikor Zsolt előállt ötletével

-Te Szabolcs, arra gondoltam,mi lenne,ha vinnénk a vetítőknek egy tarisznya szilvát.Biztosan jobban megörvendenének,mint a nehány aprópénznek, amit a gyemekek fizetnek.Ne aggodj,én majd olyan szánalomkeltő pofát vágok hozzá,hogy már sajnálatból is beengednek.És neki lett igaza.Olyan képett vágott,hogy még a szílvát is restelték elvenni tőle.

        Sok mókás dolgot műveltünk gyermekkorunkban a kisöcsémmel,de azért a legmaradandóbb élménye gyermekkorunknak a kudarcos disznóölés volt.Már hajnalban eljött apám két szilvapálinkás komája segíteni,de  a műveletre csak később került sor.Várták a virradatot,és megállás nélkül ürültek a poharak.Kellett a tartalék erő. Aztán kiengedték az áldozatot az udvarra.A disznó boldogan szaladta körbe az udvart,beleszagolt a baromfiak itatójába,csak amúgy rengett a fara a fölszedett sok hústól..Én nem néztem végig,hogyan fogják le és szúrják meg,mert sosem szerettem semmilyen barbár cselekedetet.Öcsémmel bennt vártuk a fejleményeket.Két rövid nyöszörgés és hörgés után bejön apám véresen,a két komájával együtt és már nyúl az üveg után.

-Kész van – mondta diadalittasan, s máris öntötték magukba a finoman gyöngyöző szilvapálinkát

-’ Sze nem is visított – csapta össze anyám a kezét – a vér mind benne marad!

-Szíven szúrtam – büszkélkedett apám,ne nézzék őt akármilyen böllérnek.Ha kezdő is,de érti a mesterséget.

           Kimentem és jött utánnam az egész háznép.A disznó hasra volt fektetve és szalmával jól betakarva,előkészítve a perzseléshez.Meggyújtotta apám a szalmát és csodáltam az egymásba ölelkező magasba röpködő lángokat.Öcsém a küszöbön állt apám lyukas gumicsizmájában és magára vette anyám istállóba járó kabátját.Neki mindegy volt, de szánalmasan  nézett ki. Egyszer csak mozogni kezd a tűz és megindúl.Szalad a disznó a tűzzel a hátán egészen a kapuig, és ott visszafordul. Sosem láttam ilyen jóízűen kacagni öcsémet.A hasát fogta,szeméből csorgott a könny és a száját valahogy úgy csücsörítette, mint apám,mikor megkostolja a levest és megjegyzi: „Ágnes,megint sótalan!”. Anyámmal meghökkentünk .Apám kapta a fejszét és szaladt a disznó után,már amennyire ittasan bírta az iramot.Persze nagy közönsége lett,mert a szomszédok is mind a keritéseken csüngtek.Végre  apámnak sikerült beszorítani a kút és a vályu közé és a fejsze fokával akkorát suhintott a hátára,hogy a disznó elterűlt,de begerjedt pálinkás felindultsága nem ismert határt,még a fejére is sózott egyet,hogy szétnyilt mint egy rózsa.

         Ettől a nevezetes naptól kezdve minden évben a komái disznóvágás idején megkérdik apámat: „Komám, nem ütöd agyon az én disznóm is?”