A NAGY MONOLOG

        Itt fekszem, idegen házban, idegen környezetben, de némileg beletörődve Isten akaratában. Ha egyáltalán az Ő akarata teljesült. Egy asszony gondjaira vagyok bízva, aki ápol, törődik velem és ezért teljes felhatalmazást kapott a lányaimtól, hogy ő vehesse fel a nyugdíjamat és rendelkezzen minden felett. Gondolom a járandóságát levonja belőle, mert azt is mint sok minden  mást restellem megkérdezni. Az embert az én koromban és állapotomban már sok minden nem érdekli, csupán az idő múlása, reggeli, ebéd, vacsora. Hogy milyen nap van, azt onnan tudom, hogy ez az áldott teremtés, igazi keresztény lélek, minden reggel felolvassa a napi Igét és az aznapi imádságot. Áldja meg az Isten érette. S ez ad egy lökést, néha elgondolkoztat az Ige és felerősít az emlékezésekre, a monologizálásra, mert egyedül csak arra telik. Egyik nap Pál apostolnak  Timótheushoz írott leveléből örvendeztetett meg: „ Ama nemes harcot megharcoltam,futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”

       Ez valóban gondolkodásra ad lehetőséget, mert mindenekelőtt nagyon szép sírfelirat, talán ott a legtökéletesebb. Szép igehirdetési textus, de ha a saját életedre gondolsz, bőséges lehetőséget ad életed állomásainak felidézésére.” Ama nemes harcot megharcoltam!” Micsoda harc volt és küzdelem, ha újraéled, beleborzongsz, mert valóban sok keserves utóhatása van már ebben a korban.

        Bennem meg volt már kiskoromtól az igyekezet mindenféle szempontból, igyekeztem jól tanulni, minden téren szót fogadni és minden rám bízott dolgot teljesíteni. Nem voltam első gyermek, hogy élvezzem a kényeztetés áldásait, a csodálatot minden időkben. És nem igaz szerintem az a megállapítás, hogy egy anyának minden gyermeke egyforma, amit azzal húznak alá, hogy bármelyik ujjadat elvágod egyformán fáj. Én gyakran voltam édesanyám közelében, és tapasztalatból állítom, ha valamire hirtelen begerjedt én húztam a kurtát, rajtam vezette le felindultságát. Sosem felejtem, hogy egyszer akkora pofot húzott az arcomra, hogy az oromvére megindult. Akkor azon csodálkoztam, hogy ő sír és nem én, majd később szorosan magához ölelt. Most annyi idő távlatából, nyugodt szívvel és őszinte bűntudattal arra emlékezem, hogy nekem is volt édesanyám. Mert minden időben ő volt a menedék, a mentsvár, a nyugtató simogatás. MINT MINDEN ÉDESANYA!

          Nálunk szigorú szabályok uralkodtak és a verdiktet mindig a nagyanyánk húzta alá .Különben ő volt az, aki az unokái szülői értekezletére eljárt. Ismerte minden tanár és karonfogva vezették a gyűléstermekbe. A keze könnyen eljárt, de inkább egy istállói korbácsot tartott maga mellett fenyítő eszközként és szégyenünkre, erről minden tanárnak tudomása volt. Ha kérezkedtünk, elengedtek máshova játszani, de pontos időben otthon kellett lenni. És nem volt szabad hozzánk barátokat hívni. Én ebbe az izoláltságba úgy beleépültem, hogy nem csak hallásból, de valóban rájöttem, hogy legjobb barát a könyv. Sokat olvastam, néha még elemlámpával is a takaró alatt éjjel. Így éltem ki olvasás közben erotikus vágyaimat, beleélve magam a regényhős érzéseibe.. A gimnázium utolsó évében voltam, amikor érzelmileg közeledtem egy lányhoz, de csak annyira haladtunk, hogy kézen fogva sétáltunk, akár a parkban, akár moziból hazafelé jövet. Közben berobbant az érettségi vizsga, a felvételi és minden dugába veszett a sűrű tanulás miatt.,Már teológus voltam,amikor a sors összehozott egy szűz lánnyal. Mindketten tájékozottak voltunk elméleti tudással, de gyakorlat nélkül és nekem eléggé fájdalmasnak tűnt a gyönyör, utána bűntudatot éreztem. Tudtam, hogy a hátam mögött a kollégáim szűzfiúnak gúnyolnak, és nevetve összesúgnak, de túltettem magam mindenen. Nem érdekelt, amikor egyesek bőséges fantáziával számolnak be legújabb szexuális kalandjukról, mélyen felháborított, hogy az ilyenszerű eseményeket miért kell dobra verni, azáltal is megalázni egy lányt, beletiporni lelkébe.

          Első kihelyezésem, mint gyakornok, egy vegyes felekezetű település volt. Magyar vidék, túlnyomó többségben református, de voltak görög katolikusok és baptisták is. Három román család a közeli városba járt liturgiára. A bemutatkozó izgalmas volt és rendkívül zavaró. Alapige után, a prédikáció alatt néztem szembe a gyülekezettel. Itt másképpen hatott,nem, mint Kolozsvárott, a nagy templomokban,ahol nagy volt a távolság a szószék és a gyülekezet között. Kis méretű templom volt,telt ház ,és amíg máshol a konfirmálandód a karzatokon ülnek,itt régi szokás szerint,hogy szem előtt legyenek az első sorokat töltik be. Minden szem rám figyelt. Hiúságból úgy tűnt, valóban jól nézhetek ki, rövid sportos haj, vékony fekete bajusz, sűrű fekete szemöldök és szikrázó fekete szem. Ezeket nem csak mások mondták rólam, de meggyőzött a tükörképmásom is. És mindehhez társult a Bocskai öltöny, és a bársonyszegélyű selyem palást. Az utóbbi a keresztanyám ajándéka volt, aki a felszentelésemkor büszkeségében derékig érő csipkefátyolos fekete kalappal jelent meg. Mondanom sem kell mennyire zavart a sok rám tapadó szempár, különösen az első sorokban ülő lányoké. Nagyon tartottam magam, hogy ne jöjjek zavarba, bár gondolatban szinte káromkodni tudtam volna, hogy mért az Isten fekete fenéjéért bámulnak úgy! Átcikázott az agyamon a valamikori gimnáziumi csíny. Teljesen fiú osztály voltunk és egyik évben érkezett az iskolánkba két akkor végzett tanárnő. Frissen, fiatalosan kezdték pályafutásukat. Összebeszéltünk, hogy az első sorokban ülő háromszor két kamasz, vagyis haton teljes óra alatt a tanárnő lábait nézzék bokától a térdig. Egy idő után már akadozott a beszéde, elpirult és ráripakodott ez egyikre, hogy az előadást figyelje és ne a lábait. Rögtön szedelőzködött és kirohant az osztályból. A többi óráit sokáig az igazgató jelenlétében tartotta.. Az Istentisztelet végeztével, régi szokás szerint a bejárati ajtónál mindenkivel kezet fogtam.  Hazaérkezve, ebéd közben eszembe jutott a trükk, amit Kolozsvárott tettem első alkalommal, hogy elkerüljön a lámpaláz, gyenge dioptriás szemüveget tettem fel s így egybemosódott a tömeg, tisztán egy arc sem rajzolódott ki. Később itt is kipróbáltam, aztán meglepetésemre egy idősebb atyafi az utcán megállított és azt mondta, miért nem használom állandóan a szemüveget, mert olyan jól áll és kész tudós képet kölcsönöz.

             Az ember idővel mindenhez hozzászokik, beáll a kerékvágásba. Már készültem a nagypapi vizsgára, amikor felfigyeltem, hogy a templomban, az utolsó sorban egy csinos komoly fiatal hölgy ült, akit eddig még nem láttam. A végén megelőzött,nem várta meg míg kisétálok a bejárathoz,hirtelen távozott. Az információ működött, mert pletykás vénasszony mindenütt akad, nem kevésbé a csepűtelegráf, vagyis a guzsalyos, ahol az asszonyok összegyűlve megbeszélik a falu sorsát, különösen a szennyesét, amin lehet rágalmazni is. Persze ezek közül nem hiányozhatott Anna néni, az egyház harangozója és mindenese, nekem pedig egyelőre kéretlen házvezetőnőm. Mindenre kiterjedt a figyelme és saját ízlése szerint kellett elfogadjak bármit, mert az úgy jó. Én pedig hagytam, nem vitatkoztam, mert valóban rendszerető, tiszta asszony volt, és finoman főzött. Anna néni szolgált a hírrel, hogy a titokzatos hölgy egyedül álló bányamérnök a közeli higanybányában. Idejének nagy részét a bányatelepen tölti és szombatonként elutazik,senki sem tudja hová,valószínűleg a szüleihez.