A NAGY MONOLÓG 5

         A kaput nem zártam be, mert az mindenki előtt nyitva állt. Bementem az irodába, de egy olyan lelki nyugtalanság egy idegesítő idegállapot kerített hatalmába. Nem leltem a helyem és a végén azt tettem, amit soha, megittam egy nagy pohár konyakot. Nemsokára érkezett Anna néni, a kertből zöldségeket hozott az ebédhez, s hallottam az öröm kiáltását,

- Istenem, el sem hiszem!

Kinéztem az ablakon, és Csengét láttam bejönni a kapun. Majdnem repült az irodába és közölte, hogy néhány nap vakációra jött haza. Ők aztán meg voltak Anna nénivel a konyhában, én pedig azon tűnődtem, hogy mi módon kezdhetnénk hozzá a Dalma keresésének. Egyetlen kiinduló pont a borítékon a pecsét, de ez a rendőrségnek is gyenge támpont. Vagy kitudja?

          Megszólalt a déli harangszó. Összekulcsolt kézzel elmondtam a megszokott imát, amikor felberregett a telefon

-          Tiszteletes úr? – rekedt tagolt férfihang volt.

-          Igen, tessék!

-          Ne ijedjen meg, legyen erős. A bányavállalattól keresem. Uram, nehéz pillanat beszélni róla. Egy robbantás után bányaomlás történt és a mérnöknő is ott rekedt négy társával.- A kagyló kiesett a kezemből. Még hallatszott beszédfoszlány, de már nem figyeltem oda. Belém nyilallt a reggeli kijelentése, ha ma kések azt sem bánom!

Nem szóltam sem Csengének, sem Anna néninek, veszettül hajtottam a bánya vállalathoz. A kapunál fenntartottak. A főmérnök bíztatott, hogy semmi pánik, egyelőre csupán megszakadt az összeköttetés, de dolgoznak rajta. Nyugodtan menjek haza, mert idejében értesítenek mindenről.

     Haza mentem és elmondtam az otthoniaknak mindent, ami történt, és amit eddig hírül adtak. Házunkat áthatotta a gyászos páni félelem. Rettegve vártuk az újabb értesítést. Csenge mindenképpen oda akart menni, de lebeszéltem. Este hat óra volt, amikor értesítettek, hogy senki sem élte túl a robbantást. Ne intézkedjünk semmiről, mert a vállalat saját halottjainak tekinti az áldozatokat, és a díszteremben lesznek felravatalozva, az orvos utasítása szerint szigorúan zárt koporsókban, mert nagyon összeroncsolódtak. Annyit kialkudtam, hogy a hivatalos búcsúztatás után a feleségemet a református esperes fogja örök nyugalomba helyezni a mi liturgiánk szerint.

         Az egész temetésről egyetlen furcsaság vésődött örök emlékezetembe. Mintha a sors játéka lett volna a tömegben felfigyeltem egy idegenre,aki végig engem nézett, de nem jött részvétet nyilvánítani. És sok töprengés után és emlékezetből a képek alapján rájöttem, hogy ő volt a nagy szerelem, a Dalma apja. Honnan értesült az eseményről örök rejtély, de eljött a végső búcsúra.

            Csengét is megviselte a tragédia, nem várta meg az utolsó napot, ő tudja mi okból, de visszautazott. Egyedül maradtam és ültem az íróasztalom mellett, mert a lakás többi része emlékeztetett. Magamba roskadva és elmélyülve gondolataimban hallottam, hogy dobol fülemben az Ige „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban!” De feleselni való kedvem támadt: „Isten, Atyám! Kinek a vétkei nehezednek a vállaimra? Már kezd elbírhatatlan lenni a sok megpróbáltatás! Te, aki belelátsz az ember lelkébe, láthatod, hogy örök életemben mindig a megbékélés embere voltam. Meddig sújtasz még Uram?” És a Világteremtő, a Bölcs Igaz Isten,a  MINDEÜTT JELENVALÓ HALLGATOTT!

            Annyira megviseltek a körülmények, hogy kénytelen voltam további szolgálatom alóli felmentésem és előre hozott nyugdíjazásom kérni.:

Feltett szándékom volt és éreztem, hogy azzal Nórának is tartózom, meg kell keressem Dalmát. Régen volt, hogy eltűnt, de hiánya mintha megduplázódott volna.. Már azon gondolkoztam,hogy Anna nénit is be kell avassam a tervbe, mert bárhogy vesszük időbe telik és valakinek rendezni kell a háztájit. Meg arról is legyen fogalma, hogy hosszú időt is felemészthet.

             És mint a népmesékben szokásos a hirtelen változás, mint derült égből a villám, úgy ért engem is  Dalma levele.. Nekem címezte. A bevezetőben volt az anyjához is néhány kedves, bocsánatkérő szava, de végig azt ecsetelte, hogy mennyire hiányzott az én mindent megoldó higgadt határozottságom. A támasz. A bizalom. A józanész, mely megvéd minden csapongástól. És hívott, hogy ha nem haragszunk, keressük fel, mert most valóban szüksége lenne a támogatásunkra.

              Nem húztam az időt, megírtam Csengének ís a változást és Anna nénivel megbeszéltünk mindent a maga részleteiben. Csomagoltam és útra keltem, mert azt írta a cím alapján könnyen rátalálok.. Hosszú volt az út, közel az osztrák határig kellett mennem. Meglepődött, hogy egyedül érkeztem, de amint láttam az anyja haláláról hallott döbbeneten, hamar túltette magát. Az első napon hányatottságát ecsetelte, hány helyen próbálkozott dolgozni, míg végre stabil helyet kapott. Férjhez ment, de egy idő után nem tudott kijönni a férfival, mert iszákos volt, meg a haverokkal eljárogatott halászni az ő rovására., és nem győzte eleget hangoztatni, hogy ő a kos jegyében született és nem tűri, hogy uralkodjanak felette. Rövid idő után elváltak. Persze ö mindig azon törekedett, hogy legyen gyűjtött pénze és volt is. Később élettársi viszonyba került egy jóképű belevaló sráccal, aki egy idős volt vele. Szórakozni vitte és odaadóan foglalkozott vele, mindaddig, amíg a pénzére kezet tett és lelépett Spanyolországba. Ismét a gyűjtés, mert pénz nélkül nem érezte jól magát. Elhatározta, hogy az elkövetkezőkben magasabbra emeli a mércét, akárkivel nem áll szóba. De berobbant egy motoros, vagány volt, őt is megtanította vezetni, felkészítette a vizsgára. Nagyon jól megvoltak, tőle esett teherbe. Nem bánta, sőt örült és azt szerette volna, hogy a gyermek hozzá hasonlítson. Terhességének nyolcadik hónapjában azt mondta, hogy a motorját kölcsönadta a haverének, mert Bécsbe kellett menjen, neki viszont sürgős útja lenne Pécsre, mert ott ígértek jó melót, s odaadja-e a kocsiját. És adta, és örökre kocsival együtt eltűnt. Most itt maradt a gyerekkel Isten ege alatt, s azt sem tudja mihez kezdjen, mert maszeknál dolgozik, s ha kimarad gyermeknevelésre elveszítheti az állását.

                  Biztosítottam, hogy rám számíthat. Nagyon hálás volt, csupán az idő telése hozta a nem várt változásokat. Imádtam a gyermeket és mondhatom én neveltem, mert Dalma nem sokat törődött vele .Többször megemlítettem neki,hogy sajnos még nem érett meg az anyaságra,mert az nagy felelőséggel jár. Egy idő után tőlem elvárta, hogy főzzek, mossak, takarítsak, igaz minden gépesítve volt, de ha valahol rendellenességet észlelt kialhatatlanná vált. Neki természetesnek tűnt, hogy amúgy sem ölöm magam a munkával, mikor hazaérkezik, ha esik az eső, ha nem nyissam ki a kaput,hogy tudjon bejönni. Nagyon nagy lábon szeretett volna élni és kiszolgáltatni magát.

                 Egy idő után megsokalltam, és betelt a pohár. Szóltam, hogy most mát haza megyek, mert nekem is kell a csend és a pihenés. Gúnyosan jegyezte meg, hogy az eddigi itteni munkától sem kaptam tüdőgyulladást, de hát nincs mit csodálkozzon, ez jellemző rám, életében mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám mindig cserben hagytam. Érezve az igazságtalan blöffölését azért is összecsomagoltam.

-          Ha most itt hagysz, sosem fogd látni az unokádat, és úgy nevelem, hogy ne is tudja ki vagy!

-          Tőled különösebbet nem is remélek. De vajon az kinek jó,neki, akinek senkije sincs rajtunk kívül, vagy csupán a te megátalkodott rosszindulatodat éleszti?

Az állomásra sem vitt ki. Egyik szomszédasszony indult valahová és a kerékpárjára feltette a bőröndömet, hogy mentesítsen a tehertől.

       Végre a sok nyomasztó kelkikorholás után hazaérkeztem. Csenge is végzett és amint írta szolgálati lakást kapott, mert a parókiát le kell adni és csak rám várnak. Este érkeztem és a fárasztó út után rögtön lefeküdtem. Reggel bementem az irodámba és meglepetésemre egy zárt boríték várt az asztalomon a Csenge írásával. Felbontottam és minden megszólítás nélkül jött a szöveg. „Elvárod tőlem, hogy hálás legyek, de végigolvastam a híres Naplódat. Nem kellett volna, de végre belátom mennyire képmutató igazságtalan vagy. Hogy nem restellted így befeketíteni az anyámat, aki nekem a mindenem volt Olvasva a bejegyzéseidet úgy írsz róla mint egy utolsó cédáról, aki szeretőt tart és titkos találkozókra kilométerek százait teszi meg .Ez most megnyugtat téged? És a másik, a fájdalmasabb, milyen finoman leplezted homoszexuálitásodat, Sosem felejtem, amikor egy fiatal sráccal zárt ajtó mögött tárgyaltál. Tudd meg, ha a sors gyermekkel áld meg igyekezni, fogom távol tartani tőled.!”

          Éreztem, hogy összeomlok. Hogy valami megtévesztette az ítélőképességét és végig gomolygott benne a feltételezés, hogy én tértem rossz útra. Mindenem ő volt, minden gondolatom, szívem dobbanása. Csengett fülemben a vers részlet, amit az ő emlékére írtam még a tengeren.

       „Pucéran pancsoltál a szélen,

         Nyaldosták lábad a szelíd habok,

         S én boldogan, büszkén néztelek,

          Hogy hozzám tartózol, az apád vagyok.

         Lepereg minden emlékezetemben

          Halvány képek a múltból…

          A táj ugyanaz előttem

          Csak ősz van, és te hiányzol.”

                Dobolt a dobhártyám, lüktetett a halántékom, fullasztó szorítást éreztem a nyakamon, de elindultam, hozzá siettem, hogy tisztázzuk a félreértést. Az udvaron voltam, amikor elsötétült előttem minden és tovább már semmire sem emlékszem. Egyszer mintha szűrt fényben fehérséget láttam magam körül, köpenyeges emberek jöttek- mentek. Nem láttam tisztán, de hiába akartam, nem jött ki hang a számon. Arra valamivel tisztábban emlékszem, hogy egy idős hölgy felém hajolt, mondott valamit és az ujját a szájára téve, intette, hogy ne beszéljek. És ismét a mély sötét tudatlanságba süllyedtem.

                Nem tudom mennyit, tarthattak kórházi kezelés alatt és az okát sem, hogy miért adtak ki, de első észrevételem egy idegen ház volt, ahol egy asszony szorgoskodott körülöttem. Senki sem látogatott. Fokozatosan kezdtem erősödni, helyrejönni. Mindent hallottam, suttogva beszélni is tudtam volna, de nem tettem. Nem érdekeltek a napok, az évszakok, minden összemosódott egy bizonyos pillanatig. Éreztem, hogy már minden végtagomat mozgatni tudom.

                 Verőfényes reggel volt. A felkelő nap bearanyozta a szobát és én is az ágyamon feküdve, úsztam a fényárban. Próbálkoztam felülni és sikerült. Aztán talpra álltam és az ágy mellett fogózkodva eltotyogtam az ablakig és szélesre tártam, hogy az erőadó napsugár teljesen behatoljon

És imaként szóltam Istenhez egy nagy monológban.” Uram, elfáradtam, elmúltak az évek, de ne hagyj csüggedni, hisz tőled függ, Te megteheted. Rohanó volt az ifjúságom. Sok minden kimaradt, ami mellett csak elszaladtam, de most botra támaszkodva van időm mindent megnézni. Segíts Uram, hogy kerüljem a bajt, és örüljek minden jónak, amit a jelen ad, mert a holnap már lehet rosszabb. Kérlek, adj mellém megértő barátokat,akikkel osztozni tudok sorsomon,meghallgatják nehézségeim, mert ha kiadom magamból, megkönnyebbülök. Ne engedd, hogy sajnálkozzam magamon, mert mennyi mindent átéltem és nem törtem össze. A múltat visszahozni már nem lehet, de Te adhatsz továbbá is emberséges életet. Mint látod ama nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, de futásomat szent akaratodból és kegyelmedből még nem fejeztem be. Ehhez adj erőt Istenem!”

           Hallottam, hogy nyílik az ajtó, biztosan a reggelit hozzák. Megfordultam háttal a külvilágnak és az erős napfény glóriát font testem körül, mint a Krisztus képeken.

-          Tiszteletes úr!- Állt az asszony megfásultan az ámulattól

-          Békesség Istentől Ilona – mondtam mosolyogva.

                                                                                  V  É  G  E