A BOSSZÚ ÉDES ÍZE 3

             Verőfényes vasárnap reggel köszöntött be a hálószobába, és Márta annak tudatában, hogy Andris nem kell siessen, még elnyúlva lustálkodott kissé, aztán komótosan felkelt és elkészítette a reggeli kávét. Mosolyogva ültek egymással szemben, hatott a reggeli napfény mely beszivárgott a ráncolt függönyön át.

-          Gondoltam megkérdem – kezdte Márta, megjátszva a gyerekes naivát – csupán nem akartalak csacskaságokkal zavarni, de mégis mi a véleményed, ha beiratkoznék az induló tánciskolába?

A férfi arcán nem látszott meglepetés, jól leplezte, és nyugodt őszinteséggel mondta.

- Ha neked az hiányzik, és szükségét érzed, miért ne? Senki nem akadályozza.

Csak Mártában volt annyi fifika, hogy leplezni tudta, nem a szükség tereli ilyen utakra, mint inkább a tétlenség, és az ne torkoljon unalomba. Így mégis hasznosabb lenne. Meg aztán bővülne a társköre, mert eddig egyetlen őszinte barátnőjét tartotta meg a divatszalonból, akihez bizalmas volt és ő sem élt vissza bizalmával.

     Megtörtént a beiratkozás, jó kis csapat verődött össze, a táncoktató, Balázs megelégedésére. Heti két napon, kedden és csütörtökön volt az oktatás a Szakszervezetek Művelődési Házában. Felvetődött a kérdés, hogy nem lenne helyes a szombatot is belefoglalni, de azt hamar leszavazták. Maradt a két nap, és Mártának is tetszett a lehetőség, mert ezeken a napokon volt Andrásnak a hosszú programja. A tanfolyamon bevezetőként és terv szerint kezdték a klasszikus társasági táncok elsajátítását, tangó, keringő és angolvalcer, majd következtek a művészi verseny táncok, a tangó argentin és brazil változatai, a szamba és a csacsacsa. Egyelőre ez fért bele az induló programba. Balázsnak feltűnt Márta csinossága és érzéke a tánchoz, így kiválasztotta, hogy minden bemutató lépést vele indít. Persze torzsalkodást nem vont maga után a többi hölgyek körében, mert minden igyekezetükkel azon voltak, hogy összeforrott társaság alakuljon ki és a csinos ügyvédné neve már keringett a városban. Órák után a társaság bevonult a Lila Akáchoz bárba és egy szeparét lefoglalva megindult a kötetlen beszélgetés. Először az óra kimenetelét, hatását, esetleges fonákságait beszélték meg, aztán csoportokként csevegtek minden csacskaságról. Balázs szemet vetett Mártára, és szerette volna a szűk együttlétet, de nem lóghatott ki a sorból. Mindig a Márta közelében foglalt helyet, udvarolt, csevegett, amit az asszony kedves mosollyal fogadott, de a továbbiiakban is a távolságtartás, a sorompó mindig érezhető volt, amiről Balázs is érezte, hogy áttörni vagy veszélyes, vagy képtelenség. Képzeletben pucérra vetkőztette röntgen szemeivel saját szórakoztatására, de csak annyi. Arra is kellett ügyelnie, hogy ne legyen feltűnő mások szemében az esetleges vonzódás. Mégis akadt egy, akinek feltűnt, igaz nem tartózott a társasághoz. Ő Áron volt, a postás. Első alkalmakkor megfigyelte, hogy a fiatal ügyvédné körül ifjú srácok lebzselnek és kísérgetik. Mert ki ne figyelne fel egy fiatalon befutott jó nevű ügyvédre és annak gyönyörű feleségére. Balázs agyában olyan cseles gondolatok születtek, eleinte úgy kísérte haza Mártát, mintha arra lenne útja, és lassan beszélgetve sétáltak. Áron is mindig abban az időben végezte a terepmunkáját és akarva-akaratlan látta és máris szövögette szennyes elképzeléseit. Mártának eleinte nem volt feltűnő, de amikor rendszeresen látta, hogy a postás minden alkalommal vesében forgató pillantásokat vet felé, kissé megborzongott.. Neki nem volt közvetlen kapcsolata a postással, mert a megrendeléseket András intézte. Ő csupán kiszedegette a postaládából dél körül a különböző szaklapokat, a neki rendelt két magazint és a hivatalos, meg baráti levelezést. Az ajánlott leveleket rendszerint a hivatalába szokta átadni. Egy nap, miután elvált Balázstól, kiemelte a postaküldeményt és letette az András asztalára.. Állt az ablak előtt és nézett a távolodó Balázs után és mintha döntés előtt állna, mérlegelni kezdte. Kell-e, érdemes-e párhuzamot vonni? Női hiúság. És próbálkozott.. Megpróbálta képzeletben egymás mellé állítani a két férfit. Balázs babaarcú, csínos, rendezett mind öltözködésben, mind viselkedésben. Legalábbis látszólag. Nem érzett részéről nyomulást, inkább gátlásos viselkedést figyelt meg. Vagy legalább jól játszotta szerepét! Arányos, de lerí róla a művész, a kiszámított mozgás,az állandó karbantartó gyúrás és nem a spontán kialakult izomzat, a belevaló emberek velejárója.. András az utóbbi kategóriát képviseli. Ő természetes, nála nincs megjátszottság, minden őszinte érzésből fakad. Ez ragadja magával annyira, hogy nála más nem jöhet a képbe. Tetszik a társaság, melybe belecsöppent, tetszik, hogy mint hölgy közkedvelt legyen, de csak ennyi, nincs tovább. Próbálta bagatellizálni a postás jelenlétét, a sűrű találkozást, azt, hogy akkor is megfigyeli amint a Lila Akác bárt elhagyják. Próbált legyinteni, nem adni jelentőséget az eseteknek.

               A változások ideje fokozódott nálam is. Lejárt a gyakorlati idő és megkezdődött a korházi szolgálat. Itt viszont tornyosultak a dolgok, mert kevesen voltunk a mi számításaink szerint, és figyelembe véve a korház jó hírnevét, bizony nagyon sok kiváltságos civilt is kezeltek, különösen politikusokat és minisztériumi alkalmazottakat. Ezért nem is ért nagyobb meglepetés, ha „nagyfejű” páciensek vonultak végig a folyosókon.. Egyik napon a hadügyi és külügyi minisztériumoktól magas rangú hivatalnokok érkeztek és hosszas megbeszélést tartottak az igazgató irodájában, szigorúan zárt ajtók mögött.. Távozásuk után az ebédszünetben a személyzetet összehívták a tanácsterembe és a tábornok-igazgató közölte a minisztérium határozatát, mely értelmében a parlamenti Közgyűlés jóváhagyta egy katonai orvosokból és ápolókból álló kontingens részvételét az afganisztáni békefenntartásban. A válogatást az orvosi konvencióra bízzák és legtöbb egy hét alatt, kérik a végleges névsort. Megtörtént a válogatás, melynek alapján öt orvos és öt ápoló volt jelölve. Köztük én is. A hátralévő néhány nap készülődéssel telt el, megkaptuk az új egyenruhákat, a kötelező oltásokat, minden szükséges felszerelést és az indulási időpontot. A kaszárnyát nem hagyhattuk el, teljesen elkülönítve voltunk a többiektől. Hirtelen töprengő mély gondolatok kerítettek hatalmukba. Vajon vágytam én erre? Mindig is voltak kalandvágyaim, de most épp egy modern háborúba? Azt is előre jelezték,hogy hírtelen vissza lehet mondani a kisegítőknek, de nem tettem. Csábítást éreztem, mindenekelőtt a fizetés, amit dollárban adnak, mert ott már nem számítunk sorkatonáknak. És űzött a kíváncsiság, a távol -keleti ország. Levelet írtam haza az ősöknek. Részleteztem a helyzetet,elnézést kértem,hogy nem kértem ki apám véleményét,de erre már nem volt idő és lehetőség. Megírtam, hogy mikor indulunk, először azt rebesgették, hogy a Mihail Kogalniceanu Konstancai katonai reptérről, de végül a döntést a Külügyminisztérium hozta és a fővárosi Henry Coanda Nemzetközi reptérről indultunk. Felhoztam a figyelmüket, hogy ne jöjjenek, és ne küldjenek semmit, mert mindennel elláttak és a búcsúzás nem engedélyezett. Írtam Mártának is. Ez volt életem első levele hozzá. Igaz, nem tudtam érzékelni, mi sarkallt az írásra. Az, hogy, nincs amiért átnézzen fölöttem, mert én is vagyok valaki? Vagy talán motoszkált bennem, hogy „nagymellűen” háborúba megyek    és lehetséges, hogy nem térek vissza? Nehéz lett volna eldönteni, számomra is rejtély maradt, de megírtam, Szerencsére választ nem kellett várnom.

              Az indulás napján már kinn szorongtunk a reptéri váróteremben, mikor a hangosbemondó zúgta, hogy az afganisztáni katonai kontingens a hármas portálon hagyja el a termet, mert a bejáratnál már várja a géphez szállító autóbusz. Sokan tolongtak a váróteremben, mint általában a nemzetközi reptereken. Minket betereltek a kijelölt sávra és a kordon közt indultunk kifelé, amikor a tömegben felismertem apámat. Nagyon közel férkőzött a kordonhoz. Megkövülten állt a meghatottságtól, mint nemzeti ünnepeken a díszszemelvényi lelátón, mert neki mindig meghívója volt. Úgy tűnt mintha tisztelegne, pedig csak a meghatottság űzött játékot vele, hogy nem ölelheti keblére egyetlen fiát, és láttam két kövér könnycseppet legurulni borostás arcán. Mosolyogtam és elfordultam, hogy ne kerítsen hatalmába az ellágyuló meghatottság. Felnőtt voltam, de mégis az apám fia, forró könnyeket nyeltem, de tudtam, éreztem, hogy most igazán büszke rám.                                                

               Márta nem vette üldözésnek a postás viselkedését, de néha dühöngött magában. Ez a jellemvonása biztos a sírig kíséri.. Ha felkapja a vizet, kibírhatatlan tud lenni. Egyik nagyáruházban futott össze Emmával, a lelki barátnőjével és fájlalta, hogy olyan régen nem trécseltek, András hosszúnapos és igazán felmehetne egy dumapartira. Mire érkezik, már várja a frissen főtt kávé és a bódító Napóleon konyak. Mindig ezzel csalogatták egymást. Azt is hátrahagyta, hogy mindent nyitva hagy,nem kell csengessen, csak lépjen be. Miután hazaérkezett elrakosgatta a vásárolt dolgokat, a nappaliban terített, gőzölgött a kávé, a Napóleon konyak mellé Sankt Petersburg orosz vodkát is tett, hogy választékosabb legyen. Mikor mindennel készen volt, még leellenőrizte,hogy az ajtó valóban nyitva van, és gondolta, amíg Emma megérkezik ,hirtelen letussol.. Javában fürdött, amikor hírtelen megszólalt a csengő. Hangosan kiáltotta: „Bújj be, mert nyitva van!” De a csengő szaggatva mindegyre megszólalt. Feldühödött, egy köntöst kapott a vállára és sietett az ajtóhoz, majd hátracsapva akarta mondani, nem megmondtam, hogy nyitva van, de megdermedt. Nem Emma volt, hanem Áron, a postás. Egy ajánlott levelet tartott a kezében, bizonyára tőlem érkezett az a bizonyos, és táskájából próbálta előkotorni az ajánlott levelek listáját, de nem mert Mártára nézni. Félrenézett és úgy próbálta betájolni, hogy hol írja alá. Úgy félrenézve mondta” Asszonyom, ajánlott levele érkezett és legyen szíves, írja alá.” Márta a meglepetéstől is, de attól, hogy ez a mafla félre néz és beszél, már-már dühöngött volna, de amint aláírta, a postás szapora léptekkel iszkolt a kapu felé. Akkor nézett végig magán és lepődött meg, hogy ő anyaszült meztelenül áll az ajtóban, egy fürdőköntössel a vállán. Akkor esett le a tantusz, hogy Áron miért nem nézett vele szembe. Becsapta az ajtót és nem tudta, hogy most megalázva szégyenkezzen, vagy görcsösen röhögjön. Mérgében töltött egy pohár vodkát és egyből lenyelte. Valahogy úgy rémlett, mint a kínai esete amint mesélte a barátjának.” Felkeltem, odakécítettem a teát és col a cengő. Kicietek, kinyiton az ajtót, nédzek jobbra, nédzek balra, cehol cenki. Viccamegyek, lecűröm a teát és újra col a cengő. Kinyitom az ajtót,nédzek jobbra, nédzek balra, cehol cenki. Viccamegyek és ícom a teát, ismét col a cengő. Kinyitom az ajtót,nédzek jobbra, nédzek balra, cehol cenki ,nédzek előre és ott áll a poctác!”

             Márta keserűen felröhögött, de abban a démoni nevetésben benne volt a fenyegetés is, hogy majd a későbbiekben eljön az ő ideje, és Áron nagyon megkeserüli ezt a mulatságot.